Mostanság csupán egyetlen adót hallgatok, a Klubrádiót. Olykor keservesen, mert sötét erők megtámogatásával időnként elmegy a hang, elhallgat az adás. No, sebaj, hiszen amúgy is csak a híreket szoktam meghallgatni, főleg étkezéseim közben. Meg hetente egyszer egy egészen kiváló, ki nem hagyható műsort, szombati reggelijeim megszépítőjét. A „Három az igazság” három nagyszerű beszélgetője mindig érdekes és tanulságos eseteket tárgyal – a színes, nagyszerűen felkészült műsorvezető, Szénási Sándor, hozzá az általam nagyon kedvelt, sokat olvasott, kiváló kortárs író, Spiró György, meg a hozzájuk képest fiatal, tudós történész, Hatos Pál. Egy októberi műsorban Lengyel Józsefről beszélgettek, akinek nagyon-nagyon szeretem az írásait. Nálam egyformán a legnagyobbak között van: a magyar írók Olimposzán Mikszáthtal, Móriczcal, a világirodalomban pedig Anatole France-szal és G. B. Shaw-val együtt. Az Igéző meg a Kicsi, mérges öregúr mindig is a lelkem része marad. A Lengyelről szóló beszélgetéskor felidéződött bennem egy már meglehetősen régi emlékem. A nyolcvanas évek legelejére nyúlik vissza, amikor még az Akadémia (mármint az igazi, a Magyar Tudományos, és nem holmi, ilyen-olyan futballszervezetecske lopott neveként ismert „akadémia”) munkatársa voltam.
