te vagy az első rákos a voltáltalános iskolai osztályból.mintha beteljesült volna valamiátok, mintha tényleg valamifélejelölés lett volna, amikor mindigelsőre kidobtunk a tesiórákon.te voltál az első, akit csúfolnikezdtünk, talán mert a nyelvedalatt egy tornádó roncsolta abeszédet. a többi évfolyamtólpedig, mint egy kihalás széléresodródott állatot, óvtunk, hogycsak mi csinálhassunk veled bármités bárhogy.a becsengetés megállított bennünkmindig valamit. megfeszített állkapcsaink,mint leomlásra váró falak, mozdulatlanok.tekinteteink akár a szobanövények.gondolataink gátlástalanok, tetteink pedigmakulátlanok. csak néztünk figyelem nélkül,mint a hullák. igazi szobrok voltunk,mikor fényképeztek,minden érzelmet leretusáltak arcunkról.emlékszel, mikor f. j. a táskámbólkihajigálta a penészes szendvicseimeta terem közepére? én pedig a földbesüllyesztettem magam, mintha vízbeés próbáltam kiszorítani saját súlyomat,hogy minél mélyebbre merülhessek éslegalább erre az időre eltűnhesseka szemetek elől. de így is kiválóan láthattátok,amint rohangálok a rothadó szendvicsekkel akuka száját némára tömni. emlékszel, hogymégis veled vitették le a szemetet,engem sírni hagytak. hidd el, igyekszemmegfelelően elhasználni emlékezetemet,hogy méltó módon elfelejthessem mindezt.azon a napon, mint valami gusztustalanpuhatestű, szinte csak csúsztattam magamaz öltözőig, és csontig vetkőztem volna.azon a tesiórán nem minket dobáltak,valahogy mintha csak nekünk rajzolódottvolna ki az arcunk, ezen a kijavíthatatlanfényképen. pedig soha nem volt kegyelem,itt mindenki ellensége volt mindenkinek.az első éjszaka, mikor iszonyodtama reggeltől. neked ez természetes volt.te már megszoktad ekkorra, hogy éjjelmindig fent vagy, a nappalokat pedignyitott szemmel alszod végig.másnap, mintha semmi nem történtvolna, rezzenéstelenül ott álltunkaz osztály előtt és még most is hallom,ahogy recseg belőled:judit néninek tisztelettel jelentem,az osztály létszáma egyelőre változatlan.
