Eljött Magyar Péter országa, de ki akar második lenni ott, ahol a nyertes mindent visz?

A vasárnapi választáson nem történt más, mint hogy egy rezsimváltásra alkalmasnak látszó eszközre szavaztak a magyarok sokan. A magamagát a kormányhoz ducktape-ező Orbán Viktort próbálta már az ellenzék lepkehálóval, konzervnyitóval, kánonénekléssel, de még WD40-nel is eltávolítani, mindhiába. Már a vezetőfülkébe se juthatnak be. Vezető-fülkeforradalom híján pajszer kell a bejutáshoz, vagy feszítővágó, esetleg 230-as flex, de mindenképpen brutális készség, hiszen az utazás jelen állása szerint az eltérített nagyközönségnek sok mindene van, csak ideje nincs. Az elrabolt tizennégy karátos autó vidáman robog a szakadék felé (oroszul зазор, kínaiul 差距, koreaiul 갭) és annak is a Nélküledet üvöltő NER-elitet kell hallgatnia közben, aki epét hány az egésztől, és csak élni-utazni akarna békében. Nem háborús békében, hanem háborítatlanban. Háborútlanban. A baloldali és liberális eszmék emberei nem múltak el a színes utazóközönségben. Ám egyre kevésbé képesek eltartott kisujjal teázva várakozni, miközben – egy másik roncshasonlattal élve – a tengerjáró már karosszériát módosított egy jégheggyel, és a függőleges hajózásba vetett hittel igyekszik átírni a hidrosztatika törvényeit. A süllyedés az orbáni mélymagyarság iránya. Erre jött „lépésről lépésre” a sokaknak felemelő „Magyarság”. Új választói összefogás egyesítette a pártok szurkolótáborait.