Büszkeség, becsület, fejvadászat (Leo Perutz: Leonardo Júdása)

1498-at írunk, a helyszín Milánó. A városállam hercegének szolgálatában álló Leonardo da Vinci gondterhelt, egyben fürkész arccal rója a város utcáit. Hosszú-hosszú ideje be kellett volna már fejeznie a Santa Maria delle Grazie kolostor reflektóriumának falára ígért, Az utolsó vacsora című festményét – de az istenért nem sikerül! (sic!) A Megváltó és tanítványainak asztaltársaságát nem veszi félvállról: „naphosszat követek egy-egy embert, akinek álla, homloka, haja vagy szakálla magára vonja a figyelmemet; követem, ahová csak megy, lényét és természetét kiismerendő, hogy azután róla mintázzam meg Jakabomat, Simon Péteremet vagy valaki mást a tizenkettő közül”. Júdás fejének modelljére vadászik leginkább – mindezidáig sikertelenül. Leonardo elképzelése szerint ugyanis Krisztus árulójának bűne „a büszkeség, amely saját szeretetének elárulására bírta”. Nemsokára azonban szerencséje lesz, ráakad a keresett vétkesre, aki oly annyira túlságosan szeretett valakit, hogy azt már nem tűrhette a büszkesége és a becsülete – ezért elárulta. Mi több, haláleset is kísérte az ügyet, a feltámadás azonban elmaradt…
Perutz most már magyarul is olvasható, eredetileg posztumusz, 1959-ben kiadott regénye a Júdás-fejmodell történetét meséli el. Aki nem máshoz tartozik, mint a magát németnek mondó cseh kufár Joachim Behaimhoz, aki lovakkal éppúgy kereskedik, mint kelmékkel, s az Oszmán Birodalom fővárosában hasonlóképp feltalálja magát, mint Velencében, vagy a Levante országaiban. Milánóba lócsiszárként érkezik, s miután túlad berber és szicíliai paripáin, apja egykor kölcsönadott tizenhét dukátját szeretné behajtani egy helyi, igen rossz hírű uzsoráson. Ebben az ügyében azonban nemigen halad előre, mert az igazságszolgáltatás körülményes és csak a pénzt nyeli, a fenyegetés pedig mit sem használ. Ugyanakkor időközben szerelembe esik egy lányba, és vonzalma heves viszonzásra is talál. Igen ám, csakhogy kiderül számára, egyetlen szerelme az uzsorás lánykája. Ő pedig választ – lásd fenn: büszkeség és becsület. Aztán csodálkozhat nyolc év elteltével, mikor újra a városba téved, miért mutogat rá mindenki, miközben messze kikerülik, ahogy csak tudják – eredményeképpen, hogy történetét anno megosztotta messer Leonardóval. Hát hogyne, ha egyszer van képe Júdás arcát viselni!
A teológiai értelmezés, a művészeti önkifejezés és a „történelmi igazságtétel” elmesélése mellett azonban az elbeszélés nyelvezete a regény legfőbb erénye – ahogy az ábrázolt kort, a helyszínt, a figurákat elevenre „megfesti”. (Ez már az ötödik Perutz-regény, amit Tatár Sándor értő és élvezetes tolmácsolásában olvashatunk.) Egy olyan, jóllehet fiktív, korabelinek ható nyelvi fordulatokban és kifejezésekben gazdag nyelvezet által tárul fel előttünk a XV.–XVI. század fordulójának Milánói Hercegségének világa és lakóinak gondolatisága, hogy idegensége, némileg körülményessége (körmönfontsága) és nehézkessége miatt, egyszersmind ellenére, rögvest irodalmilag otthonosnak érezzük benne magunkat olvasóként. A német kalmár szószátyár és önismeretében igencsak tévúton járó gyertyakereskedő szállásadója a maga ömlengő mondatáradásával felejthetetlen karakterré válik – pusztán a szavai által. Érdekes (posztmodernnek is előlegezhető) kaleidoszkópszerű diszkurzivitással kísérletezik nem egy helyen az író, amikor csupán a szinkron elhangzó megszólalások egymás utáni lejegyzésével vázol fel egy szituációt, az olvasóra (illetve a hangáradatot felfogó szereplőre) bízva annak szelektáló értelmezését – lásd például a mélyen a gondolataiba merült Behaim mélázását, amikor A bárányhoz címzett fogadóban „szakadozottan és zavaros összevisszaságban hatoltak el hozzá az asztalnál körülötte ülő mesteremberek és művészek egymáshoz intézett szavai” (120–122. o.).
S ezek a mesteremberek és művészek között akad bár kőfaragó, orgonakészítő, faszobrász, költő, festő, szerzetes s egyéb kocsmatöltelék, de a regény bónuszaként feltűnik egy Mancino nevű, amnéziában szenvedő vagabund poéta (és bérgyilkos) is, aki félreérthetetlenül és szándékosan (a szerzői utószó által is megerősítve) François Villon alakját idézi, akinek 1464-ben nyoma veszett. Az írói furfang azonban itt a német kereskedő szerelmi vetélytársaként veti be, megidézve és továbbírva költészetét. Mert a művészet a legüdvözítőbb és -tartósabb időkapszula. Leonardo, Villon – és Perutz ezen regénye is a legjobb bizonyíték erre. (Ford. Tatár Sándor. Budapest, Múlt és Jövő, 2024. 190 o.)