Fekete Dísszel és Helénával a budapesti olimpián találkoztam. A kávészínű lány nyolcat mutatott a híd közepén: rasztahaja volt, hosszú combjai.– Nyolc aranyat nyertünk – állapítottam meg.A birkózócsarnok mellett ültünk be egy helyre.– Titanilla vagyok – mondta. – A barátaimnak Fekete Dísz.– Magas vagy, izmos, félvér – dicsértem.– Jól megy a sport – válaszolta. – De a színészetben sem vallok szégyent.Mintha lélegezne valaki a háttérben, jutott eszembe.– Baj van? – kérdeztem.– Baj, az nincs – mondta. – Szeretem az alkoholt és a nemi szerveket, de arra is igényt formálok, hogy jó embernek tartsanak.Az őszinte szavaktól minden megváltozott, de nem a szó szoros értelmében. A hely egy alagútban volt, kettő fényes sugárút metszéspontja alatt. Láttam egy liftet a pult mellett, ami lefelé indult. Hamarosan őszülő halántékú, ötvenes nő szállt ki belőle. Apró kalapot viselt hálóval, szaténkesztyűt és testhezálló fekete nadrágot. Kalapja alól duzzadó konty integetett.– Az alagút alatt is alagút van? – bukott ki belőlem, amin úgy nevettek, mintha alagútszakértők lennének.– Helló, Titanilla – mondta az elegáns nő.– Titanillának nevez, akár a parasztok – jegyezte meg Fekete Dísz.Az elegáns nő ezt kérdezte tőlem angolul:– Ki vagy te?Utána leült, eltussolva, hogy be sem mutatkozott. Levette a sapkáját, rám szögezte mandulavágású, barna szemeit, melyek szivárványhártyáján apró, narancssárga nyelvek pislákoltak. Saját szabályaim szerint kezdtem játszani, ami jelen esetben azt jelentette, hogy azt mondom, amihez kedvem támad.– Paraszt vagyok, aki a városban él – indítottam. – Félvér, aki földön nőtt fel, de aszfalton közlekedik. Homályos múltam nyitott könyv, amit soha senki nem olvasott.Fekete Dísz bekapott egy rágógumit, és a másik nő felé fordult.Az őszülő hölgy csücsörítve kortyolt Titanilla italába. A karperecemre néztem, ami pittyent egyet. A fizetésem, gondoltam. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, ökölbe szorult a kezem.– Ebben a múltban, ami ezzel a jelennel ütközik, fájó emlékek váltják a csodálatos emlékeket: máig szeretem a föld illatát, a fák szavát, a madarak énekét, de a szúnyogoktól, a sátrazástól rosszul vagyok, nem beszélve az egész napos hegyi túrákról. Ilyen szempontból az arányosságnak szavazok bizalmat, és a kellemes, pár órás túrákat részesítem előnyben a fölösleges izzadás helyett. Miért is izzadna a hegyek gerincén, aki gyermekkorában cukorrépát kapált, ugyebár. Gyökereimet figyelembe véve az ég közelségét magasabb rendűnek érzékelem, mint a kutyaszarba fulladó városok mindennapjait, amely napokat nosztalgikus gondolatokkal fűszerezik egyes lakói: a kultúrára hivatkoznak mint az élet értelmére.Megálltam, hogy én is elgondolkodjak az élet értelmén. A kontyos hölgy kihúzta magát. Fekete Dísz duzzadt ajkai szétváltak egymástól.Folytattam:– Kizárólag a harcművészetben és az irodalomban találtam meg a számításaimat, kizárólag itt kapom vissza a mértéktelen izzadás ellenértékét. A harcban azért, mert olyan, mint a művészet, a művészetben azért, mert olyan, mint a harc: egyik sem tűri a hazugságot, ami egyben az irodalom definíciója.Kis szünet után hozzátettem:– A sportot akárhová be lehet helyettesíteni.Majd a végére biggyesztettem, némi intuícióval:– Ti pedig, gondolom, harappaiak vagytok, akik azzal váltak nemzetközi hírűvé, hogy minden létező eszközzel föllépnek az olimpiai mozgalom ellen, ami „kettéválasztja az emberiséget”.Úgy tűnt, igazam van. Fekete Dísz szemei a sárga másik árnyalatában tükrözték vissza a szobát, nem a színeket, hanem a hangulatnak azt a sajátosságát használva, hogy elnyeli a többi színt, és újat hoz létre, ami bennünk születik meg. A média megírta: a harappaiak írisze sárgában játszik.Akkor újra lement és visszajött a lift. Háromnegyedéig kopasz, hajlott hátú – szinte púpos – középkorú férfi szállt ki belőle: nikotinszaga, izzadságszaga ellentmondásban állt lendületes mozgásával. Arcéle arra utalt, hogy egész nap szobákban él.Hozzánk tartott.– Menni fog, Péter? – kérdezte az elegáns hölgy.A hajlott hátú bólintott. A hölgy megnyomott egy gombot a mobiltelefonján.– Készen is vagyunk – mondta.Péter föltette a szemüveget, ami a kezében volt, ránézett a karperecére, és visszaszállt a tátongó liftbe.Fekete Dísz ekkor a hölgyre mutatott.– Ő Heléna – mondta. – Egyetemi tanár Olaszországban.Miután bólintottam, tovább méltatta:– Heléna nem kedveli a protokolláris dolgokat, csakis a mélységgel rendelkező kapcsolatokban képes elmerülni. Kettő dolog borzasztja el: az emberi butaság és az emberi nyomor.A hölgy elegánsan hessentett a kezével, ez természetesnek hatott. Latin arca figyelmesen tapadt rám. Dicsértem intelligenciáját, eleganciáját, divatosan ősz halántékát – itt kidugta a nyelvét, és megérintette a felső ajkát középen.Hamarosan továbbálltunk a név nélkül maradt helyről, ami Heléna szerint egy bizonyos repülőkert vagy egy bizonyos zöld helyiség lehetett, Fekete Dísz szerint egy bizonyos guruló kocsma vagy egy bizonyos zafír terasz. Mentünk a járdán: a napok holdakká, a holdak napokká alakultak, nem az idő, hanem a változás miatt.A versenyre tartva konfliktusba keveredtünk egy László nevű hajléktalannal, aki a birkózócsarnok mellett hevert, a luxust övező mocsokban, ami a főváros lakóövezeteit jellemezte. László nem volt szimpatikus: aki más élőhelyét szennyezi, nem lehet szimpatikus, ebben állt az én igazságom, de nem ezért kellett meghalnia. Szúrós, fiatalos szakálla ezerfelé ágazott, kosz ült rajta, mint a barnítókrém. Kék szemű, hosszú ujjú embernek számított.– Segítsenek – nyögte.Áldozatpózba kuporodott, aztán ugatni kezdett, mint a járdákra hugyozó kutyák.– Mi az? – kérdeztem Helénát, aki titokzatos nő volt: egy szemüvegtokból negyven centiméteres, vékony szálat hajtogatott ki három részletben.– Tűlánc – válaszolta.Nem hittem a szememnek, mert a szemet be lehet csapni, ezt mindenki tudja, de van, amit nem lehet becsapni, mert fényévekre helyezkedik el a szemen belül: ez a lélek. A tűlánc megoldotta László problémáit, mivel – túlzás nélkül – varázspálcaként üzemelt. Ahogy az olasz nő László karperecére suhintott, annak örökre megváltozott az élete. Ezt hangos csippanás jelezte.Közös szektorba szólt a jegyünk, telt ház volt, a modern aréna minden igényt kielégített. A nők ragyogtak mellettem. Az új versenyszám előtt álltunk.– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem.– Annyi bizonyos, hogy sok-sok évünkbe telt – mondta Heléna. – A versengést megszüntetni képtelenek voltunk, a kettéválasztást megszüntetni képtelenek voltunk, az elmebajt leállítani képtelenek voltunk, de képesek voltunk elérni, hogy az új versenyszámmal a hétköznapi ember is elérhessen valamit. Nem csupán valamit, hanem mindent. Mert van, ami a sajnálatnál is többet ér, ez pedig az igazság. Kellett az új formátum, mint földnek a víz.– A tűláncra gondoltam – vágtam közbe.– Semmiség – legyintett Fekete Dísz. – Új fejlesztés.Felhangzott a trombita. A nejlonnal bevont küzdőtéren két alak jelent meg. Az egyik szemüveges volt, púpos, háromnegyedéig kopasz, a másik kék szemű, gusztustalan jellegű, hosszú ujjakkal.– Isten hozta az utca emberét! – rebegte Heléna.Fekete Dísz megfogta a barátnője kezét. Ugyanabban a pillanatban vasrudak fémes csöngése hallatszott, hús puffanása, koponya reccsenése. Lászlónak véget ért az olimpia. Mit mondhattam volna? Indulnom kellett. A szabályok ugyan kötetlenek voltak, de hamarosan én következtem. Nem késhettem el. (küzdősport,jövőkép,Nyitott mondat,párizsi olimpia 2024)
