– Gyere, dobáljuk meg azt a büdös vénasszonyt! – kiáltott fel Dorci barátnőm, amikor kiértünk a térre. – Már megint galambokat etet.Aznap elmaradt a matekóránk, és mivel már csak egy hét volt hátra a nyári szünetig, a két lyukasóra alatt kilógtunk a suliból. Dorci egy ideig a park eldugott zugában kedvenc tornagyakorlatait végezte, egy lábon állt, ide-oda forgott, nem is értettem igazán, hogy mi tetszett neki ezen ennyire, de végül hajlandó volt velem valami harapnivaló után nézni. Egy jó óra múlva aztán túl voltunk a pizzaevésen, Dorci a fagyin is, ideje lett volna visszamenni, de ahogy megszólalt, érdeklődve kaptam fel a fejem.Az öregasszonyt igazából nem ismerte senki. Minden délben megjelent a téren, leült a szökőkút peremére, néha halkan zümmögött valami ismeretlen dallamot. Régi, foltos szoknya volt rajta, nyáron is vastag pamutharisnya, nyakában sál, fején szokatlan formájú kalap. Eleinte csak üldögélt, mindig az emlékművel szemben, arcát csukott szemmel a nap felé tartotta. Aztán leszállt mellé néhány madár, és egykor halványsárga kabátjának zsebéből morzsát szórt eléjük. Egy negyedóra múlva már csapatnyi szárnyas tipegett körülötte. Amikor elfogyott a madáreledel, szokatlan gyorsasággal eltűnt a kis utcák sűrűjében. A madarak pedig még sokáig tipegtek ide-oda a szökőkút mellett, és közben bepiszkolták az egész teret. Az emberek ezért sem szerették a városban, de szóba se állt senkivel, csak némán bólogatott, bárki kérdezte bármiről is.– Ha hozzávágunk néhány kavicsot, nem lesz bátorsága többet idejönni – mondta Dorci, és megmutatta az összegyűjtött köveket.– És ha valaki mást találsz el helyette? Célba dobásból sose voltunk igazán jók.– Hát, azért annyira bénák nem vagyunk, hogy ne találnánk el egy üldögélő banyát, meg néhány beteg madarat.– Rendben – mondtam neki. – Adj nekem is párat.Kezembe nyomott három kavicsot, és lassan közelebb mentünk. Az állatok teljesen elvették az öregasszony figyelmét, mintha még mosolygott is volna azon, ahogy egy fekete farktollú fehér és egy szürke galamb a nagyobb kenyérdarabért egymással viaskodott. Dorci eldobta az első kavicsot. A szürkét találta el, a fehér pedig felrepült, csőrében a zsákmánnyal. A következő kő egy verebet kapott el, a harmadik az asszonyt. Ijedten nézett felénk, kezem megállt a levegőben. Az idős nő felállt, mozdulatára felreppentek a madarak, és elkezdtek körülötte repdesni.– Táncoljak nektek? – kiáltotta, majd kecsesen felemelte két karját, lábait összezárta, kifelé fordította, meghajlította térdeit, kiegyenesítette, végül lábujjhegyre emelkedett.Tátott szájjal álltunk, nem tudtuk, hogy mit válaszoljunk neki. Elfordította tekintetét, felsőtestével előredőlt, egyik lábát magasra emelte, a másikon kecsesen tett egy teljes fordulatot, aztán megismételte ugyanazt a másik lábán is.– Ez egy tökéletes piruett volt! – ámult el Dorci. – Hogy csinálta? Már hónapok óta gyakorlom, de ilyen tökéletesen még sohasem sikerült. – Ahogy később kiderült, a nővérével látott egyszer egy műkorcsolyázót, aki a jégen ugyanígy piruettezett, és azóta a fejébe vette, hogy ezt neki is tudnia kell.– Meg akarod tanulni? – kérdezte az öregasszony, és ránk mosolygott. – Gyertek el holnap is, és megmutatom. – Szoknyája szélét fogva pukedlizett, majd elindult a kis utcák felé.Az elkövetkező hetekben minden délben ott voltunk. Dorci hatalmas lelkesedéssel gyakorolt a tér közepén, és rá nem éppen jellemző módon nem érdekelte, hogy hányan bámulják meg közben. Lassan eltelt a nyár is, és augusztus végén egy nap hiába vártunk rá. Egy órát tébláboltunk a szökőkút mellett az étel után keresgélő madarak között. Végül úgy döntöttünk, hogy megkeressük. Sokáig tartott, míg megtaláltuk a házat, ahol lakott.A félig nyitott ajtón keresztül halk nyöszörgést hallottunk. Mire Dorci kihívta a mentőt, az öregasszony már alig lélegzett, de utolsó erejével még a kezembe nyomott egy nagy adag kenyérmorzsát és egy kicsit elmosolyodott.
