Povolics Konrád ráírja Baráth Sanyi matematika-feladatlapjára az elégségest. Sanyi dolgozata a kettes és a hármas között lebeg, ilyen esetben Povolics mindig a rosszabb érdemjegyet adja. Pedagógiai megfontolásból: ösztönzésképp.A tanár behajtja a dossziéját, és az aktatáskájába teszi. Nagy levegőt vesz. Mára végzett. Legalábbis a javítással. A dolgozatokat rendbe tette. De még maradt valamit, amit rendbe kell tennie. Kikiált a feleségének, Gizunak és az anyósának.Gizu és Piri mama megszeppenve lépnek be. Povolics int, hogy üljenek le. Eltelik egy kis idő, mire ezt felfogják. A rekamién kényszeresen fészkelődnek egy sort, közben le nem veszik tekintetüket a férfiról. Povolics homlokát ráncolja. Megcsóválja fejét. Aztán elkezdi:– A férfiember élete során időnként számvetésre kényszerül. Látnia kell, mik voltak a kudarcai, és mik az eredményei, melyek meghatározzák jövőbeli életének lehetőségeit. És fel kell mérnie környezetét. A tárgyi környezetét, és a vele egy fedél alatt élők által nyújtott társaságot. Segítik-e azok szellemi, érzelmi és anyagi gyarapodását, vagy éppen hátráltatják. Ötvenhez közeledve én is elvégeztem eme számvetést, és úgy érzem, Gizu, hogy nem tartható fel tovább a mi házassági kapcsolatunk. Nem érdemelsz meg engem. És a mama sem. Elhagylak titeket. Elhagylak. Felfogtad? És… van valami… hozzáfűznivalód?Povolics gúnyos arccal mered feleségére.– És kérdésed? Nyugodtan tedd fel, nem akarom, hogy tisztázatlan részletek maradjanak benned. Tudod jól, hogy én a méltányos bánásmód híve vagyok.Gizu hetek óta készül erre a bejelentésre. Szóról szóra ismerte már, mert kihallgatta, ahogy Konrád a dolgozószobájában le-föl sétálva szónokol. Férje nagy magában beszélő. Ha új anyagot kell leadnia vagy tanfelügyelői látogatásra számít, otthon eljátssza a tanórát. Povolics egy személyben a tanár és a felügyelő, a virágcserepek, lexikonok, vasúti modellek a diákok. A tévé marad tévé, de Povolics úgy képzeli, azon az ő bemutatóóráját sugározzák.– Miért, miért épp most? – dadogja Gizu. – Voltunk már házassági válságban. És elmúlt.– Nem múlt el. Mi folyamatos válságban voltunk. Az az illúzióm múlt el, hogy egyszer ki fogunk belőle kerülni. Mert nem fogunk. Pontosabban nem érdekel, ki tudnánk-e kerülni belőle. Meguntam ezt a helyzetet. Vagyis téged.– Akkor is szenvedtél mellettem, amikor a pacalpörköltömet etted? Vagy amikor Korfun elvittelek ejtőernyőzni…– Akkor nem. Programszervező képességed van. És főzni tudsz. Persze olyan női módon. Ahogy anyádtól eltanultad. Soha semmin nem változtatsz, nem kísérletezel legalább a fűszerezéssel. Azért jókat ettem, ezt a javadra írom. De ez kevés, ha egyszer alapvetően nem vagy hozzám való.– Akkor miért vettél el?– Hibáztam. Azt hittem, elég az, hogy jól érzem magad a társaságodban, hogy felderítenek a vicces beszólásaid, és hogy formás a combod meg a melled. Idővel rájöttem, a humorod csak olyan magazinhumor, pletykahumor, a tested meg…– Egy kicsit elhíztam, ez megesik a középkorú nőkkel.– Igen, szülés után. Te nem szültél!– Nem te kérted, hogy vetessem el?– Ez most mindegy. De… hát nem jobb, hogy nincs gyerekünk? Az most komplikálná a dolgokat. Tehát hibáztam, mikor megkértelek. Ez a balszerencsém. Neked viszont a szerencséd.– Miért szerencse ez nekem?– Mert azzal, hogy hibáztam, engem is felelősség terhel. Így most méltányosan kell veled bánnom. Nem dobhatlak ki azonnal, minden szó nélkül, ahogy nekem a legkényelmesebb lenne.– Hálálkodnom kéne?– Ez nem érdekel.– A lakással mi lesz?– Benne maradhattok. Még úgy… egy évig. Aztán eladjuk, és elfelezzük a pénzt.– Annyiból nem tudok másik lakást venni.– Költözzetek a keresztapádhoz!– Hogy férünk el abban a lyukban?– Másfél szobás az, nem egy lyuk. Mamával mentek a kisszobába. Keresztapád azt úgyis csak lomtárnak használja.– Kíváncsi vagyok, mit fog ő ehhez szólni.– Majd segítesz neki a háztartásban. És beszállsz a rezsibe. De… nem is értem, miért csinálom én ezt? Miért aggódom miattatok? Semmi közöm már hozzátok. Na jó, ennyi, végeztem.Povolics a legszükségesebb holmijait pakolja.Megjelenik Piri mama. Óvatosan behajtja a szobaajtót. Hallani, ahogy Gizu a konyhában bőg.– Fiam, hogy gondoltad te ezt? – suttogja, de mérgesen Piri mama.– Mi nem volt világos? Elköltözöm. Aztán, nem sürgős az ügy… de jön a válás. Utána, amikor mamáék már a másik lakásban lesznek…– És velünk? Velünk mi lesz?– Már mondtam, legjobb, ha mennek Gizu keresztapjához.– Veled meg velem?– Mi lehetne? Mik vagyunk mi egymásnak?– Semmik nem vagyunk? Hát a férfi a semmijét szokta kufircolni?– Ugyan már mama, mert egyszer-kétszer… amikor Gizu nem volt itthon…– Negyvennégyszer!– Hát, lehet…– Az uram nem használt engem ennyit.– De hát az csak viccelődés volt…– Volt, hogy hajnalban is felvertél. Egy hetvenéves nőnél ez nem megy csak úgy…– Azért nem volt ott gond! – és Povolics elvigyorodik.– Nem, mert… Hát nem érted? Én csak akkor… ha a szívemmel is, ha azzal is akarom…Povolics úgy dönt, erre már végképp nem kíváncsi.Povolicsnak a bejárati ajtónál félre kell tolnia Gizut.– Azt ne képzeld, hogy szó nélkül leléphetsz! – ordítja, ami a férfit kellemetlenül érinti, meghallhatja az egész lépcsőház.– Nem szó nélkül lépek le. De amit mondani akartam, elmondtam. Magadnál tartani nem tudsz. Jobb, ha minél hamarabb beletörődsz. Igyál pálinkát, az egyeseknek segít.– Meg foglak ölni!– Igen? És hogy? És mikor?Gizu bámul. Mert bár a szándéka komoly, ilyen részletekkel még nem foglalkozott. És bámul azon, hogy a másik könyörtelen higgadtsággal viszonyul ehhez a kérdéshez is. Kap egy taszítást Gizu, amitől elvágódik.Remek az idő, éppen megfelelő egy nagy újrakezdéshez. Az utolsó hófoltok csillognak, a varjúdögöket már eltakarították a közmunkások. A GH-s Teri pedig bizonyára már tűkön ül. Povolicsot várja. Povolics megfigyelte: Teri minden beteljesülés után elmegy pisilni. Ez nyilván annak a jele, hogy egész testével, valamennyi porcikájával élvezi az aktust.– Gyuri! Hát te? – kiált Povolics egy játszótéren dekázó fiúra. Az köszön, és odamegy a tanárhoz.– Mit csinálsz te itt, Gyuri? Fél öt van, ez a leckeírás ideje.– Nem Gyuri vagyok.– Ne hazudj! Tóth Gyuri vagy, a nyárligeti Deákba jársz, a hetedik b-be.– Az a testvérem.– Ikertestvérek vagytok?– Gyuri egy évvel idősebb.– Mert annyira hasonlítasz rá… De ez mindegy. Sipirc tanulni!– Nincs házi, holnap osztálykirándulásra megyünk. Pestre. A Közlekedési Múzeumba.– Ó, így már egészen más. Akkor játsszál nyugodtan! – és Povolics mosolyogva megsimogatja a kisfiú buksi fejét.
