Maros András: Távcső és fokhagyma (novella)

A forgalmas térről nyíló utca egyik kapualjában lyukas, barna pulóvert viselő férfi kínálta portékáját – egy darab távcsövet és két fej fokhagymát. Nem csinált nagy felhajtást, mint a téren állomásozó többi árus, nem kürtölte tele az utcát, hogy „Távcsövet, fokhagymát tessék!”, csak némán ácsorgott, és várta a vevőket a lefordított kartondoboz mögött, amelyre árucikkeit kihelyezte. Egy-két járókelő lelassított, és a kínálatra pislantott – ezt az eladó az érdeklődés első jeleként vette, és biztatásképpen a gyalogosra biccentett. Aki közelebb lépett, azt megszólította, „Íme”, ennyit mondott, egy hanggal sem többet, majd kötött koreográfia szerint teljes körű árubemutatót tartott: először finoman a távcső felé nyújtotta a kezét, aztán tenyerével simogató mozdulatot tett a levegőben a fokhagymafejek fölött. Az „Íme!” szót sem a kereskedők magabiztos hangsúlyával ejtette, hanem közvetlen, barátságos modorban, úgy, hogy a vevőjelölt rögtön érezze, itt meg lehet fogni, meg lehet vizsgálni a kitett árut, bele szabad nézni a látcsőbe, lágyan meg szabad nyomkodni a fokhagymát. (Az egyik már kissé megbarnult, de ezt nem titkolta az eladó, sőt, hogy később ne érje csalódás a vevőt, a barna felét fordította a járókelők felé.)

Vasárnap délután elnéptelenedett az utca, de a máskor zsúfolt, lármás téren is csak néhányan lődörögtek. A gyér forgalom ellenére az árus kitartóan álldogált a kartondoboza mögött (mert nemigen volt más hely, ahol érdemes lett volna álldogálnia). Azon kívül, hogy egy hároméves forma kisfiú elemelte az egyik fokhagymát, és elszaladt vele – az anyukája hozta és tette vissza a helyére sűrű bocsánatkérések közepette –, más nem mutatott érdeklődést a fűszernövény és a látcső iránt. Olyan csönd volt, hogy egy-egy elhaladó autó motorzaja megsokszorozott erővel hallatszott. Ebbe az álmosító, lassú délutánba csapódott be – nem sokkal öt óra után – egy izgága, magas, strandpapucsos nő. Megállt a kartondoboz előtt, hátradobta vörösre festett pókhálóhaját, és lelkesen mustrálni kezdte a felhozatalt. Úgy csillogott a szeme, mintha kimondottan a látcső és a fokhagyma miatt jött volna, mintha éppen ezekre lett volna szüksége. A távcsövön keresztül végignézett a környező házak felső emeleti ablakain, a fokhagymafejeket átszellemülve szagolgatta. „Főnök úr, mit kérsz az összesért?”, érdeklődött dohányos altján.

A férfinak nem volt kész csomagár a fejében, mert arra számított, hogy tételenként értékesíti majd a dolgait. Illetve annyit eltervezett, hogy mindkét fokhagyma megvásárlása esetén akciós árat ad a vevőnek, hetven forint lesz a kettő (egy darab ötvenbe kerül). De hogyan árazza hozzájuk a látcsövet, aminek önmagában ötszáz forintos irányárat állapított meg? Ahogy a teljes kínálatra vonatkozó ár képzésén töprengett, saját cipője orrát nézegette, meg-megmozgatta a tátongó lyukból kikandikáló, saras zokniba bujtatott nagylábujját. „Ötszázért minden a magáé”, motyogta lefelé konyuló, ősz bajsza alatt, kopasz fején megkapirgálva egy aránylag friss sebet. A sebességből, amivel a nő az öt fémszázast előteremtette (és a vásárolt cikkeket felnyalábolta), az árus ráeszmélt, hogy rettentő rossz üzletet között. Rövid tétovázást követően a tér felé igyekvő nő után kurjantott: „Kérem, jöjjön már vissza egy pillanatra!” Meglepetésére a nő egy határozott hátraarc után elindult visszafelé. Míg a kapualj felé tartott, az eladónak bevillant egy fontos gondolat: nem az a baj, hogy olcsón adott túl a portékán, hanem hogy hirtelen. Nem számolt azzal, hogy ha egyszerre mindene elkel, nincs mit árulnia. Már egészen közel volt a nő, méterekre a kartondoboztól, amikor az árus tekintete megakadt valamin… valamin, amit a nő viselt. „Igen? – szólalt meg a vevő az árus szemébe nézve –, van valami probléma?” A férfi visszafizette az ötszáz forintot, és elkérte a nő derekát körülölelő, fémcsatos műbőr övet. Ha szerez mellé két-három szem krumplit a piacról, hétfőtől újra kiállhat árulni. (Nyitott mondat)