N. Kósa Judit: A palota új ruhája
Három hét sem telt el a hatalomátvétel után, és az új miniszterelnök bejelentette: a kormányfői palota új épületének terveit elveti, másokat készíttet, és ezek részleteibe Budapest vezetőinek is beleszólást enged. Mint mondotta, az országnak egy kormányhivatalra nincs annyi pénze, amennyit elődje erre az építkezésre előirányzott. Ezért a költségeket redukálni kell, és el kell halasztani a munka kezdetét.
Na jó, mindez több mint százhúsz éve történt. Széll Kálmánnak hívták a miniszterelnököt, az elődjét Bánffy Dezsőnek. Az épület pedig, amelynek napokon belül nekiálltak volna a bontócsákánnyal, ha Bánffy meg nem bukik, a Sándor-palota volt. Olyannyira eldöntött tény volt a lerombolása, hogy a főváros illetékes hatósága „fényképi fölvételeken” dokumentálta is a pusztulásra szánt, nem egészen száz éves épület fontosabb részleteit: ennek köszönhetjük Klösz György páratlan sorozatát a miniszterelnökségről.
1899 tavaszán zajlottak ezek az események, alig egy évvel azután, hogy Bánffy miniszterelnök előállt az új kormányfői palota építésének tervével. Elődje, Wekerle Sándor még csak egy szolid modernizálást tartott szükségesnek, de hát ő amúgy is a régi pénzügyminisztérium puritán, kolostori falai között töltötte a napjait. Bánffy viszont rezidenciának is használta a Sándor grófok – az Ördöglovas kunsztjairól elhíresült – palotáját, a szerdai minisztertanácsok után díszebédet adott, felesége pedig hetente kétszer igen népszerű „thea-estélyen” látta vendégül a társaság krémjét. Érthető hát, hogy az ő szemükkel nézve a ház – mint a Vasárnapi Újság megfogalmazta – „nagyon egyszerű külsejével már-már kezdett kiríni évről évre fényesbedő környezetéből”.
A fényesbedés fő felelőse, a szomszédban a királyi palotát épp eredeti méretének háromszorosára pumpáló Hauszmann Alajos, meghallván Bánffy kívánságát, rögvest el is készítette a Szent György tér új szabályozási tervét. A teret mélyíteni rendelte el, valamint javasolta, hogy a Sándor-palota helyét hagyják üresen, megnyitva így a kilátást Pest felé. Az új miniszterelnökséget a vadonatúj Honvédelmi Minisztérium homlokzatával egy vonalban, a Várszínház, a hadtestparancsnokság és a hadmérnökség – korábbi állapotában: karmelita kolostor – helyére javasolta felépíteni.
Bánffy azonban opponált, ő a régi helyére szánta az új kormányfői rezidenciát, az átmenet mindössze két röpke évére pedig ki is bérelt drága pénzen egy patinás szállót a Nádor utcában. A tervezéssel aztán megbízta sajtótitkárának, a népies színművekkel is sikereket arató Berczik Árpádnak az öccsét, a műszaki tanácsosként ugyancsak kormányalkalmazott Gyulát. Az építésztársadalom erre már szép csendben felhorgadt: elvégre nemcsak pályázat nem volt, de Berczik is sokaknál kihúzta korábban a gyufát. Például azzal, hogy Bánffy ugyanígy osztotta le neki – kétéves fizetett szabadság terhére – annak a hét millenniumi emlékműnek a megtervezését, amelyeket a történelmi Magyarország legjelesebb pontjain (például Pusztaszeren, Pannonhalmán és Dévénynél) építettek fel. Botrány persze nem tört ki, a zúgolódásnak is csak azután adtak hangot egyes sajtóorgánumok, hogy Bánffy leköszönt, Széll pedig felháborodottan visszautasította a 2 millió koronáért megvalósítható palotatervet.
Tény ami tény, Bánffy igen jókor állt elő a korábbinál egy szinttel magasabb, a legkorszerűbb neo-stílekben felépítendő rezidencia ötletével. A jól értesült Pesti Napló már 1898 áprilisában megpedzette, hogy a Szent György tér rendezésekor az immár kínossá vált Hentzi-emlékművet is eltávolítják a helyéről: a magyaros virtus - kiegyezés ide vagy oda - nehezen vette be, hogy a ’49-es budai várparancsnokra emlékező 22 méteres fémkolosszus még mindig ott meredezik Hentzi lelövetésének helyszínén. És bár természetesen nem mondhatjuk, hogy a legjobbkor, de egy merénylő épp szeptemberben oltotta ki Erzsébet királyné életét, a király pedig november elején kegyeskedett úgy nyilatkozni: az az óhajtása, hogy hitvesének a magyar főváros is állítson nagyszabású szobrot, mégpedig a Szent György téren, a Hentzi-emlékmű helyén. (Szép Szó)