Prostik boldogságkeresése - Az Édes Charity a Városmajorban

Olyan intenzitással, akkora fékezhetetlen lendülettel robbannak be az Édes Charity előadására a színészek, olyan oltári fazonokat „mintáznak”, hogy abból kapásból sejthető, jó esténk lesz. A Városmajori Szabadtéri Színpadon vagyunk, forró nyári napon, amin sokan kikapcsolódásra vágynak. És ezt a már-már klasszikussá vált, a hatvanas években bemutatott, a legendás Bob Fosse által filmre is vitt musical abszolút ígéri, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában. Neil Simon - Cy Coleman - Dorothy Fields írták, bejárta a világot, a Broadwayen ugyanúgy sikert aratott, mint Londonban. Egy jóravaló prostituált megható históriája, aki arra vágyik, hogy végre-valahára valaki tényleg szeresse, családot alapíthasson, kiegyensúlyozott, boldog életet élhessen.
Prosti romantika, melodrámával fűszerezve? Igen, az is. De ahogy kijönnek az első jelenetbe a színésznők, sejthető, hogy nem lesznek „csöpögősen”, giccsbe hajlóan, hatásvadászóan érzelmesek. Ennek a bárnak a lányai csípősen felvágott nyelvűek. Passzióból is odamondogatnak egymásnak. Szinte sportot űznek belőle. Közben erotikus táncmozdulatokat lejtenek, hiszen a „fedőfoglalkozásuk" táncosnő. Reng a csípőjük, ahogy belefér. Ring hozzá a mell, erotikusan csücsörít a száj, ami gonoszkodó megjegyzések gazdag tárháza. Vereckei Rita lokáldíszletének tetején tanyázik a mindinkább begyorsuló, bevaduló, dzsesszes stílusban játszó zenekar. Frivolan erotikus, de fölöttébb gunyoros hangokat is kiad magából, és, ha úgy adódik, tébolyítóan fölpörög. Azt lehet látni már az előadás legelején, hogy mindenki nagyon odateszi magát, hogy ennek a produkciónak „huzatja”, svungja, száguldó lendülete lesz. Az is kitetszik, hogy nincs mindenkinek pazar, makulátlan énekhangja, és közel se mindenki a tánc nagymestere. Ugyanakkor az is világossá válik hamar, hogy ez nem olyan nagy baj. A hazai musicaljátszás atyamestere, Szirtes Tamás szokta mondani, hogy a musicalekben jól kell játszani, táncolni, énekelni. Ebből általában egyet meg kell bocsátani a színészeknek, de van az úgy, hogy kettőt. Ha hármat, hát az ugye elég problémás. Akinek elbűvölő a hangja, nem biztos, hogy jól táncol. Kiváló operaénekesek meglehetősen ritkán táncvilágbajnokok. Vannak persze, akik idegesek lesznek, ha valaki nem énekel ki kristálytisztán egy hangot, és tulajdonképpen igazuk van. Megértem őket, de ilyen téren megengedőbb vagyok. Ha magával ragad a produkció, az ilyen jellegű hibák nem különösebben zavarnak. Láttam én már sok olyan előadást, ami ilyen téren profi volt, mégis az egész totálisan érdektelen. Horváth Illés rendező remekül eltalálja a megfelelő arányokat. Senkit nem hoz olyan helyzetbe, ami kínos lenne számára, amit nagyon nem tud megcsinálni. És a maximumra „felsrófolja” a játékkedvet. Örömszínház ez. Lerí róla, hogy szeretik csinálni a színészek, és ez a szeretet átragad az ügyesen felújított nézőtéren ülő publikumra. Sokkal kényelmesebbek lettek a székek. A végtelenül hosszú sorokat megbontották, kimenetelnél nem alakul ki tumultus, mert az eddigi két hely helyett haton nyílik rá lehetőség. Azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy aránytalanul hosszú, hurkaszerű a nézőtér, a végére gyakran csökevényesen ér el az előadás hatása. De most onnan is hallatszik nevetés, befejezéskor ott is igencsak lelkes a vastaps. Mi történik, miközben olyan "hű de különös" nem történik? Nincs arról szó, hogy Horváth kitalált valami rendkívül izgalmas rendezői koncepciót. Szó nincs arról, hogy annyira eredeti módon állította volna színpadra az Édes Charityt, mint például annak idején Mohácsi János a Csárdáskirálynőt, vagy Ascher Tamás a Luxemburg grófját Kaposváron. Horváth csak működtet egy épkézláb darabot, és igen jól „működteti” a színészeket, akiket megfelelően választott ki. Ettől tényleg élettel telik meg a színpad. Staub Viktória telitalálat a címszerepre. Hihető, hogy a férfiak ráizgulnak, de hihető az is, hogy ő rájuk, ugyanakkor a naivság, szeretetéhség, hebrencsség, pechesség, vagányság, végletes elkámpicsorodás szintén. Összetett, karakteres, vonzó, időnként kicsit taszító személyiség. Le a kalappal! Jenővári Miklós menő filmsztárt ad, ráérez, hogy Charity különös lány, villanásnyi időre már-már összejön köztük valami. De ennél fontosabb, hogy egy szektavezér, rapper, hittérítőt ugyancsak „domborít”, aki álságosan, fölöttébb rafinált módon, elképesztő szuggesztivitással, szentnek mutatva magát, mágikusan hülyíti a maga érdekei szerint a fölspannolt nyáját. Ez kórkép, éles társadalomkritika, olyan jelentős alakítás, ami túlfeszíti a mű kereteit, és mégis beleillik. Oscar, a gátlásos hivatalnok, erőteljes önbizalomhiánnyal, pánikbetegséggel, pszichológiai problémákkal: Rák Zoltán. Elakadó liftbe szorulós, igencsak túlspilázott jelenetben, Charityvel egymásra hangolódnak. A lány jókora empátiával segít túlélni a vészes pánikrohamot. A másikba fúródik a tekintetük, elérzékenyül a hangjuk. Nehézkesen, de csak megbeszélnek egy randit. Kedves a setesutaságuk, a zavarodott hebegésük-habogásuk. A reménykedésük, hogy ezúttal végre-valahára összejöhet valami. Hogy ők is lehetnek boldogok, akiknek ez eddig soha, de soha nem adatott meg. Horváth Margit és Kosik Anita remekbe szabott duettben, áradó hanggal, nekikeseredetten, egy kiöregedőben lévő, és egy már tapasztalt, de még fiatal örömlány képében mutatja meg, milyen azok sorsa, akik rájönnek, hogy beleragadtak abba, amit kényszerből, csak ideiglenesen akartak csinálni. És már nincs más lehetőségük, egy életen keresztül ez lesz a sorsuk. Dézsi Darinkával, Ténai Petrával, Jenei Judittal, Urbán-Szabó Fannnival, Tary Patríciával, Kovács Vecei Fannival ők alkotják a kéjhölgyek ütős, vibráló, pulzáló, a táncokban leginkább jeleskedő csapatát. Gulyás Attila a lányokról ezer bőrt lenyúzó, de azért nem teljesen érzéketlen bártulajdonos. Molnár G. Nóra koreográfiája képes dühöt, elkámpicsorodást, örömet kifejezni. Gálvölgyi Anett, Miovác Márton jelmezei, ha arra van szükség, kihívóan, a testből sokat megmutatóan szexisek, máskor pedig a szemérmesség, a félénkség külső jelei. Láttam ebből a darabból érdektelenül konvencionális, kissé porosnak ható produkciót. Az az érdekes, hogy Horváth Illésnek sincs esze ágában sem felrúgni a konvenciókat. „Csak” helyzetbe hozza a színészeket. Inspirálja és szabadon engedi a játékkedvüket, érzelmileg felfűtött előadást hoz létre. Amit méltán ünnepel hosszan, és elégedetten a publikum. (Szép Szó)