Ukrán önkéntes zászlóaljak: a szükséges rossz?

• A Majdan-tüntetők felváltották a rendőrökkel való összecsapásokat a szeparatistákkal való harccal
• Gyors reakcióójuk értékes időt nyert a teljesen felkészületlen ukrán hadseregnek
• Példátlan civil összefogással sikerült felszerlést biztosítani a zászlóaljaknak
• Az ukrán hadsereg, miután mobilizálták, átvette a harci feladatok oroszlánrészét
• Kérdés, hogy mi lesz a sorsa az önkéntes alakulatoknak a válság elcsendesedésével?

Tüntetőkből kvázi katonák

Nem sokan gondolhatták a Majdan-tüntetők közül, hogy pár hónap múlva Kelet-Ukrajnában, fegyverrel a kezükben fognak harcolni saját országuk szeparatistái ellen. A tüntetések alkalmával az aktivisták mondhatni „harci” tapasztalatokat szereztek a rendőrökkel való összecsapásokban, így viszonylagos tapasztalatra tettek szert a további harcokhoz. Nem úgy, mint az ukrán fegyveres erők, akiket teljesen váratlanul ért a népköztársaságok elszakadása és az orosz agresszió. A volt tüntetők meglepő gyorsasággal önkéntes zászlóaljakat alakítottak és meg is indultak, hogy szinte nulla felszereléssel felvegyék a harcot a felkelőkkel. Pontosan a gyors reagálásuk miatt játszottak kulcsszerepet abban, hogy értékes időt nyerjenek az ukrán hadseregnek. De valójában kik is ők, miért és milyen módon álltak ellen Kelet-Ukrajnában a növekvő agressziónak?

Sokan sokfélék

Az önvédelmi zászlóaljak 2014 áprilisa és májusa között kezdtek megalakulni, főként a Majdant megjárt tüntetőkből és aktivistákból. A csoportok, tagjaik hátterét és motivációját tekintve meglehetősen különbözőek: nyugalmazott rendőrök, katonai veteránok, diákok, de akár még köztudottan bűnözői múlttal rendelkező emberek. Van zászlóalj, ahol szinte kizárólag Kelet-Ukrajnából érkezett, orosz anyanyelvűek verődtek össze (például a Donbasz zászlóalj), van külön ukrán csoport Nyugat-Ukrajnából (Lviv zászlóalj), de még a Krímből származó tatároknak is van egy saját alakulatuk. Az önvédelmi csoportosulások tagjai túlnyomórészt ukránok, de soraik között találhatóak grúzok, oroszok és Nyugat-európai országok állampolgárai is. Ilyen tekintetben az Azov zászlóalj a „legnemzetközibb”, az ő tagjaik között van a legtöbb külföldi, míg például Dudajev nevével fémjelzett alakulat szinte kizárólag az orosz-csecsen háború veteránjaiból áll össze.

Ideológiailag is széles skálát fednek le az önvédelmi alakulatok, bár elmondható, hogy a jobboldali eszmerendszer a fő irányvonal: az Azov zászlóalj parancsnoka, Andrij Biletszkij nyíltan szélsőjobboldali nézetek vall, míg a Jobb Szektor zászlóalj például „mainstream” ukrán nacionalistákként lettek meghatározva. Ennyi különféle alakulatot látva felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis mi tartja egyben ezeket a csoportosulásokat?  A válasz elcsépeltnek tűnhet, de egyszerű: meg akarják védeni Ukrajnát a szeparatistáktól, az orosz befolyástól, sőt, akár még saját, általuk gyakran ugyanolyan korrupt rendszernek nevezett jelenlegi kormányuktól is.

Kérdéses törvényesség és felügyelet

Alapvetően háromfajta zászlóaljat különít el az ukrán belügyi és katonai vezetés: területvédelmi, rendőri és tartalék zászlóalj. A területvédelmi alakulatokat a Védelmi Minisztérium struktúrájába integrálták, míg a rendőri és tartalék zászlóaljakat a Belügyminisztérium felügyeli a Nemzeti Gárda vezetésén keresztül. Regionális szinten az előbbi csoportok a helyi katonai toborzó irodák, míg az utóbbiak a helyi rendőrkapitányságok irányítása alatt tevékenykednek. A zászlóaljak egyik különlegessége, hogy bár a központi költségvetésből kapnak bizonyos forrásokat, de nagyrészt a civil társadalmi összefogásból és az ebből létrejövő adományok útján lettek felszerelve. Az alakulatokat a két minisztérium kiképzőtáboraiban készítették fel a bevetésük előtt.

Jelenleg az önkéntes zászlóaljak száma negyven és ötven közé tehető, ebből a katonai és rendőri alakulatok megoszlása körülbelül ötven-ötven százalék. A területvédelmi csoportok száma zászlóaljanként hivatalosan 426 fő, a Nemzeti Gárdáé 460, és végül a rendőri feladatokat ellátó alakulatok létszáma harminchárom és 400 fő között lett meghatározva.

A zászlóaljak törvényi szinten ugyanúgy működnek, mint a katonai vagy a rendőri egységek. A harcolók a katonai, míg a rendfenntartó alakulatok a civil bíróságok hatáskörébe tartoznak. Ők is a kijevi központú Terroristaellenes Központtól és a kihelyezett helyi parancsnokságoktól kapják a feladatokat.

Kérjük lapozzon, a cikk a következő oldalon folytatódik!

Civilek és katonák vállvetve

A harcok kibontakozásával az ország keleti részében az ukrán fegyveres erők állapota és készültsége siralmas helyzetben volt. Az önkéntes alakulatok voltak az elsők, akik ugyan nem megfelelően felszerelve és kiképezve, de felvették a harcot 2014 tavaszán a szeparatistákkal. A kezdeti sokkot leküzdve, és látva az önkéntesek megmozdulását, Ukrajna gyorsan felállított két önkéntes Nemzeti Gárda zászlóaljat (nagyrészt majdani aktivistákból) és azonnal Kelet-Ukrajnába küldte őket, további időt nyerve ezzel az ukrán hadsereg készenlétbe helyezésére.

Miután sikerült viszonylag talpra állítani a haderőt, a harci feladatok oroszlánrészét át is vették az önkéntesektől. A zászlóaljak többségére ezek után inkább különféle rendfenntartói feladatok vártak: ellenőrzőpontok átvétele és fenntartása, járőrözés a felszabadított területeken vagy az ukrán hadsereg támogatása. Pár önkéntes zászlóalj viszont továbbra is a frontvonalon maradt és harci feladatokat látott el, mint például az Azov vagy a Donbasz. Az önkéntes alakulatok továbbra is csupán könnyűfegyverzettel vannak felszerelve, bár számos alkalommal emelték fel a hangjukat, hogy kapjanak ők is nehézfegyverzetet, hiszen a hadsereg egységeivel vállvetve harcolnak. Ezt a követelést Kijev eddig mindig elhárította és továbbra sem biztosít számukra nagyobb pusztításra alkalmas fegyvereket.

Frontvonalról a politikai életbe

A zászlóaljak politizálódását és köztudatba való belépését egy 2014 decemberi közvélemény-kutatás támasztja alá, ahol a lakosság számára legmegbízhatóbb intézmények rangsorát állították fel. Az önkéntes alakulatokat csak a civil szervezetek előzték meg, így végezve a második helyen. A lakosság számára az önkéntesek egyfelől a hősiességet szimbolizálják, másfelől szókimondó és nem óvatoskodó hozzáállásuk miatt úgy gondolják, hogy ezáltal „ellenőrzés alatt” lehet tartani az ukrán adminisztrációt és olyan politikai kérdések kerülnek ki a közvéleménybe, amelyek egyébként elsikkadnának, vagy el sem jutnának odáig.

Ebből a legnagyobb hasznot talán a zászlóaljak vezetői vagy parancsnokai húzzák, akik civil támogatottsággal a hátuk mögött sikeres politikai karrierbe tudnak fogni. Politikai „tisztaságuk” és a Kelet-Ukrajnában szerzett tapasztalataik miatt motiválni képesek az embereket és új lendületet biztosítanak az egyébként nagyon lassan és vonatottan haladó ukrán reformok számára. Természetesen nem profi politikusok, de olyan erőt és támogatottságot tudnak felmutatni, amelyet nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Persze kétségtelen, hogy a zászlóaljparancsnokok politikai színtérre való lépésükkel nem csak adnak, hanem el is vesznek. Ideológiai rendszerükkel, felfogásukkal, folyamatosan tüntetések szervezésével és szókimondó nyilatkozataikkal (Kijevben folytatjuk a harcot, Donbaszt le kell zárni) nemhogy stabilitást biztosítanak a rendszernek, hanem még inkább bizonytalanná és ingataggá teszik az amúgy sem túl erős ukrán rendszert. Egy azonban bizonyos: politikai szereplésükkel mozgósítani és mobilizálni képesek a politikából kiábrándult ukrán lakosságot.

A szükséges rossz?

A rendőri erőszak, a szeparatizmus és az orosz agresszió egy meglehetősen új és nehéz helyzetbe hozta az ukrán lakosságot és a hadsereget is, amelyet teljes mértékben felkészületlenül értek az események. Ezekre a szokatlan történésekre érkezett egy viszonylag szokatlan válasz. Ezt a fajta tehetetlenséget látva a Majdan-tüntetők és aktivisták úgy gondolták, hogy ha ők nem lépnek, akkor senki nem fog, és talán igazuk is volt, hiszen akkor könnyen elképzelhető lett volna, hogy a szeparatisták által elfoglalt területek határa most jóval nyugatabbra helyezkedne el. Az sem elhanyagolható tény, hogy az önkéntes zászlóaljak akciói értékes időt nyertek az ukrán államnak, hogy felocsúdjon és rendezze sorait.

A kérdés igazából az, hogy mi lesz ezekkel az önkéntes alakulatokkal és tagjaikkal, ha az ukrán válság lecsillapodik és sikerül valamiféle tartós békét kieszközölni úgy, hogy a szeparatista népköztársaságok megmaradnak. El fogják-e fogadni ezt a tényt, együtt fognak-e tudni élni azzal a „tudattal”, hogy úgymond ők nem ezért fogtak fegyvert és harcoltak. Lesz-e elég tekintélye és hatalma az ukrán hatóságoknak, hogy szükség esetén feloszlassák vagy leépítsék ezeket a zászlóaljakat és visszaintegrálják őket a civil társadalomba vagy beléptessék őket a hadseregbe, rendőrségbe? Egyáltalán alkalmasak-e azok az emberek erre a fajta szolgálatra, amely sokkal szigorúbb és törvényesebb keretek között működik, és szükség esetén levetkőzzék a szélsőséges ideológiájukat? Ezekre a kérdésekre a válaszok egyelőre homályba vesznek, de egy azonban biztos: amennyiben Ukrajna komolyan gondolja a nyugati integrációját, abban az esetben mindenképpen kezelnie kell ezeket a félig-meddig törvényesen működő zászlóaljak helyzetét.