Csikai Gábor: Légvári vitézek

A hanságszéppusztai születésű ifjabb Koós Péter nagyobbik fia, aki az apja és a nagyapja után ugyancsak a Péter nevet kapta, 1967-ben vonult be a néphadseregbe, mégpedig Lentibe, ahol akkoriban volt egy légvédelmi és tüzérezred (ez ennyi idő után talán már nem számít hadititoknak), ő azonban asztalos szakmájának köszönhetően a műszaki alakulathoz került. A kiképzést követően mindenféle gyakorlatokra kellett menniük, ahol nagy lelkesedéssel pontonhidakat építettek a harckocsizóknak, mégpedig azért, hogy ha kitör a harmadik világháború, akkor az V. Magyar Hadsereg (I–IV. hadsereg nem létezett, de így az ellenség azt hihette, hogy igenis van) az imperialisták által felrobbantott hidak híján is át tudjon kelni a Pón, és elfoglalhassa Rómát. A titkos haditerv állítólag így hangzott, bár erről nyilván csak suttogtak ott Lentiben, hiszen ilyen államtitkokat nem kötöttek az egyszerű kiskatonák orrára. Végül aztán nem így alakult a történelem, és legifjabb Koós Péteréknek nem az olasz síkságot kellett bevenni, hanem a pilisborosjenői várromot, majd Csehszlovákiát, ugyanis 1968 nyarának elején az egész alakulatot összehívta a felettesük, és a következő szónoklatot intézte hozzájuk:
– Elvtársak! Egy rendkívüli felkérést kapott a néphadsereg: Várkonyi Zoltán rendező elvtárs mozifilmet forgat Jókai Egri csillagokjából, és a várat ostromló tatár seregeket Önöknek kell eljátszaniuk. Úgyhogy innentől kezdvést tilos hajat nyíratni és borotválkozni, hogy úgy nézzenek ki, mint azok a buddhisták! – Mint látható, az ezredesnek sem az irodalom, sem történelem nem volt az erőssége, viszont parancsokat osztogatni annál hatékonyabban tudott, így Koós Péter néhány napon belül a Pilisben találta magát, ott is egy sátortáborban 5000 másik kiskatonával együtt, és hamarosan meg is kezdhették az egri várat helyettesítő pilisborosjenői díszlet ostromát.
Arra aztán elég gyorsan rájöttek, hogy ez az egyik legkellemesebb szolgálati hely a néphadseregben, mert bár a statisztálásért nyilván egy fillért nem kaptak, viszont az ellátásuk egész jó volt, tartalmas ételeket, húsokat ehettek, sőt még sör is járt nekik – hiszen az ostromló törökök, bocsánat, buddhista tatárok mégsem nézhettek ki úgy, mint az útszéli koldusok, mert akkor kevésbé tűnt volna hősi tettnek Dobóék győzelme. A munka során sem kellett agyonerőltetniük magukat, hiszen fél órát, egy órát forgattak, aztán míg Várkonyi megnézte, jó-e az a felvétel, addig pihenhettek, ha pedig a rendező megfelelőnek találta, akkor ez a nyugalmi időszak több órára is nyúlhatott a következő jelenetig. Akkor aztán jöttek az újabb utasítások a hatalmas hangszórókon vagy a hozzájuk odalovagló asszisztensektől:
– Elvtársak, most ezen a domboldalon kéne lerohanni hangos ordítással! – kapták általában az instrukciót, de előfordult, hogy ennék sokkal abszurdabb feladatot osztottak rájuk:
– Most pedig, elvtársak, térdre, aztán földre, és imádkozzanak Allahhoz!
És akkor a kiskatonák, akiket arra képeztek ki, hogyan védjék meg a kommunizmust a nyugati mételytől, letérdeltek, és hangos Allah il-allahozásban törtek ki feletteseik vigyázó szemei előtt. Mondjuk a látvány már nem volt annyira abszurd, mert eddigre a szakálluk és a hajuk is kinőtt, meg a jelmezeik is egészen elfogadhatók voltak, így el lehetett hinni róluk, hogy ők az egri várat ostromló buddhista tatárok. Egyszer egy pihenő közepén a Dobó Istvánt játszó Sinkovits Imre keveredett közéjük, és meg is állapította:
– Gyerekek, hogyan akartok ti így háborút nyerni, hát hogy néztek ki?
Később aztán Koós Péter sokszor el is mesélte, mennyire igaza lett a színművésznek, hiszen akárki megláthatja a filmben, hogy nem is sikerült megnyerniük a háborút. De rajta kívül a többi színész is nagyon emberi volt, mikor két felvétel közötti szünetben néha velük maradtak. Bárdy György és Kovács István is gyakran elbeszélgetett velük, sőt Péter egyszer még egy elképesztő dolgot is kapott Bárdytól.
Akkoriban ugyanis a Coca-Coláról annyit tudtak Hanságszéppusztán, meg valószínűleg másfelé is az országban, hogy az amerikai fiatalok attól fetrengenek kábítószeres mámorban, és ezzel mossák át az agyukat, hogy könnyebben befogadják az imperialista Nyugat káros tanításait. Magyarországon abban az időben jelent meg az üdítőital, és a kiskatonák gyakorta látták a színészek kezében a jellegzetes alakú üvegeket. Persze nem győztek csodálkozni rajta, hogy mindenfajta probléma nélkül fogyasztják el a gyanúsan barna színű löttyöt, és egyáltalán nem fetrengenek tőle semmilyen mámorban, valamint nem kezdik egyből éltetni Lyndon B. Johnsont. Egy alkalommal Koósék egy olyan jelenetre várakoztak, amiben Jumurdzsák mellett kellett vonulniuk, és Bárdy György kezében akkor is volt egy kóla. Péter alaposan megszemlélte az üveget, mire a színész egyszer csak megszólalt:
– Megkóstolja, kollega? – fordult felé Bárdy, és odanyújtotta az üveget, Koós pedig egyből teljesen elkészült. Nem elég, hogy a legendás színművész kollegának szólította, de még a feltételezhetően méregdrága, a távoli Nyugat üzenetét hozó italát is megosztotta vele. Péter szinte áhítattal nyúlt az üvegért, és először csak egy nagyon aprót mert kortyolni, hátha nem szokván hozzá az ilyen italhoz, esetleg azonnal mámorban kezd fetrengeni. Ilyen azonban nem történt, és a kóla íze sem volt olyan különleges, mint amire Koós számított.
– Na, mit szól? – húzta fel a szemöldökét Bárdy, de ezt inkább csak sejteni lehetett, mert a szemkötőtől nem igazán látszott a szemöldöke.
– Nagyon jó! – próbált lelkesedni Koós, bár azt inkább csak a társainak játszotta el, hogy micsoda életre szóló élmény érte ezzel a kóstolással, pedig nem is maga a kóla, hanem a gesztus volt az igazi élmény. Aztán elkezdték a forgatást, de végül ez a jelenet bele sem került a filmbe. Így aztán itt nem látszik Koós, de van egy másik rész, amikor viszont igen. Abban a jelenetben, mikor Jumurdzsák megtámadja Vicát a gyűrűért, Koós és néhány társa halottakat „alakított”. Az arcukat tégla- és grafitporral jól összekenték, hogy kellően megégett hulláknak tűnjenek, és ott kellett feküdniük jó sokáig. Később a Halanta vendéglőben ezt Péter sokszor elmesélte, mikor a többiek a leginkább kitalált hódításaikkal dicsekedtek:
– Én legalább elmondhatom magamról, hogy ha halottként is, de feküdtem Venczel Vera mellett!

Még egy jelenet van az Egri csillagokban, amikor Koós Péter egyértelműen látszik: háremőröket alakítottak néhány katonatársával, és ekkor még az arcát is mutatja a kamera. Itt aztán a falubéliek is felismerték, mikor a Halanta vendéglő hátsó helyiségében kialakított régi moziban többször is levetítették a filmet. Az pedig éppen egy elég csöndes jelenet, így aki csak ott volt, mindenki hallotta – és persze utána még napokig nevetve emlegették –, ahogy az egyik hátsó, meglehetősen kényelmetlen padon ücsörögve Koós Péter nagyanyja, Dányi Mári felkiáltott:
– Nézzétek, az a rusnya török meg ott az onokám, a Péter!
Innentől kezdve Koós vérrel se tudta lemosni a magáról a becenevét, még mikor gazdag építési vállalkozóként hazalátogatott vagy már nyugdíjasként hazaköltözött, biztos, hogy akadt legalább egyvalaki, aki így fogadta:
– Szevasz, Rusnya Török!

A forgatásnak azzal lett vége, hogy a félig fából épült díszletet felgyújtották. Már az első felvételek is jól sikerültek, legalábbis az akkor épp arra ácsorgó Koós ezt hallotta Várkonyitól, de aztán ahogy a helyszínen lévő katonai tűzoltók eloltották a romokat, a rendező mégis máshogy döntött. Újra felgyújtatott mindent, de ez most olyan jól sikerült, hogy az ottani tűzoltók nem tudtak mit kezdeni vele, és a környékről mindenhonnan vonulniuk kellett az egységeknek, hogy véget vessenek a tűzvésznek.
– Hát, asszem, szépen porrá égtek a jó napjaink! – mondta Koós a katonatársainak, és nem is sejtette, mennyire igaza van. Épp csak visszatértek a lenti laktanyába, mikor a történelem a filmes változat után rendezett nekik egy valódi háborút: elrendelték Csehszlovákia megszállását. A harckocsizók és a hozzájuk tartozó műszaki alakulatok természetesen elsőként lépték át a határt, így Koós is egy csapatszállító teherautón találta magát. Ahogy pedig körbepillantott, feltűnt neki, hogy több olyan társa is üldögél mellette, akivel ott a domboldalon töltötték az időt, mikor Sinkovits Imre közéjük lépett. Persze már nem úgy néztek ki, mint a mohamedán törökök, illetve a buddhista tatárok, hanem frissen borotváltak és kopaszok voltak. Így aztán Koós sóhajtott egy nagyot, és megpróbálta utánozni a színművész jellegzetes hangját, úgy szólalt meg:
– Gyerekek, hogyan akartok ti így háborút nyerni, hát hogy néztek ki?