Böszörményi Márton: Farkasok

Eltűnt a legjobb barátom. Délelőtt hívott a felesége, éppen ebédet főztem, megkérdezte, hogy tudok-e róla valamit, mert előző este velem sörözött. Azt válaszoltam, hogy nem tudok semmit, és már hetek óta nem találkoztunk. Egy percig mindketten hallgattunk. Mi történt?, kérdeztem végül. Mikor láttad utoljára? Tegnap hét körül indult el itthonról, felelte a barátom felesége, azt mondta, veled találkozik. Én korán lefeküdtem, nem hallottam, hogy hazajött. Reggel sem volt az ágyban, azt hittem, már elment dolgozni, de most hívtak a szerkesztőségből, hogy nem ment be. Hümmögtem, bólogattam, és a halántékomat nyomogattam. Gondolom, próbáltad hívni. Igen, persze. Ki van kapcsolva a telefonja. Megkevertem a pörköltet a tűzhelyen, és azt mondtam, hogy ne aggódjon, biztos nincs semmi baja. Valószínűleg csak kiütötte magát, és az egyik haverjánál lábadozik. Korábban is csinált már ilyet, mondtam, elő fog kerülni. A barátom felesége belesóhajtott a telefonba. Láttam magam előtt az arcát. Lefelé görbül a szája, karikák sötétlenek a szeme alatt, úgy néz ki, mint önmaga karikatúrája. Felhívom a fiúkat, mondtam. Hátha. Köszönöm, mondta a barátom felesége, aztán letette. Nem köszönt el.
Takarékra vettem a lángot a lábas alatt, aztán végigtelefonáltam a közös ismerőseinket, de a barátomról senki nem tudott semmit. Régen, évekkel ezelőtt mindketten csináltunk ilyet, hogy csak úgy eltűnünk. De akkor még nem volt családunk, nem volt munkánk, nem kellett magyarázkodnunk, nem voltak kötelezettségeink. Ma már feleségem van, gyerekem. A barátom is megnősült, a felesége az első gyermeküket várja. Már nem tűnhetünk el, nem tehetjük meg. Kinyitottam az ablakot a konyhában, rágyújtottam egy cigarettára, és a párkányra könyököltem. Talán összejött valakivel. Biztos vagyok benne, hogy ez a feleségében is felmerült. Pedig a barátom nem ilyen. Hűséges, megbízható fickó. Jó ember. Kifújtam a füstöt az ablakon, rögtön szétoszlatta a hideg novemberi szél. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy valami szörnyűség történt a barátommal. A srácra gondoltam, akit pár hete találtak meg a lakótelep egyik játszóterén, a bokrok között. Fiatal volt, erős, azt hiszem, vízilabdázott. Elvágták a torkát, és szilánkosra törték mindkét karját. A barátom alacsony, vékony, nem kifejezetten sportos alkat. Elnyomtam a cigit, és ránéztem a pörköltre, kicsit feljebb vettem a gázt. Vissza akartam hívni a barátom feleségét, hogy elmondjam, senki nem látta őt tegnap óta, de képtelen voltam rávenni magam. Úgy döntöttem, várok, hátha történik valami.
Ebédeltem, amikor újra csörgött a telefonom. Nem a barátomé, hanem az én feleségem keresett. Vidéken volt egy konferencián, csak be akart jelentkezni, és emlékeztetett, hogy később kell mennem a gyerekért, mert fociedzése van. Megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt válaszolta, hogy minden rendben van, csak baromi unalmasak az előadások, és a szobatársa, egy ötven körüli, göndör, vörös hajú asszony iszonyatosan horkol. Tegnap éjjel bezárkóztam a fürdőbe, és a kádban aludtam, mondta nevetve. Bár azt nem nevezném alvásnak. Én is nevettem, és nem akartam neki elárulni, hogy eltűnt a legjobb barátom. Inkább azt mondtam, hogy kitartás, már csak két napot kell kibírnia. Leraktuk a telefont, befejeztem az ebédet, aztán elmosogattam. Elszívtam még egy cigit az ablakban, majd ledőltem a kanapéra, aludni szerettem volna egy órácskát, de amint lehunytam a szemem, egyből a barátom arcát láttam magam előtt. Rémesen éreztem magam, és most már rettentően aggódtam. Talán csak magányra vágyott, iszogatni akart, és ezért találta ki, hogy velem találkozik. Érthető, én sem merném bevallani a terhes feleségemnek, hogy egy picit távol szeretnék lenni tőle. Aztán megismerkedett pár sráccal, mondjuk egy csapat egyetemistával, meglegyintette a nosztalgia szele, egy pillanatra elgyengült, újra akarta élni a régi, kötelezettségmentes időket, ezért velük tartott, és végül egy házibuliban kötöttek ki, ahol előkerültek a tömények, talán egy-két füves cigi, és a barátom totálisan kiütötte magát, most pedig azt sem tudja, hol van, és a kínok kínját éli át, miközben próbál visszatalálni a valóságba. Reménykedtem benne, hogy ez történt, és vártam, hogy a barátom felesége felhívjon, és megkönnyebbülten, dühös hangon elújságolja, hogy a barátom végre hazaért, nincs semmi baja, csak ocsmány módon másnapos, és ezért még kapni fog, ha majd olyan állapotban lesz, hogy fel is fogja. Délután kettő volt, a barátom felesége továbbra sem telefonált, én pedig nem tudtam aludni.
Olvastam egy kicsit, aztán dolgoztam a novellámon, amit a hétvégéig kellett leadnom egy magazin tematikus számához. Pár napja fejeztem be, és eddig elégedett voltam vele, de most minden szavát utáltam, és legszívesebben kitöröltem volna az egészet. Rájöttem, hogy ez nem épp a megfelelő alkalom, hogy ezzel foglalkozzak, ezért lecsuktam a laptopot, és inkább korábban indultam el a fiamért. Lassan, ráérősen sétáltam, beugrottam a boltba, vettem néhány dolgot otthonra, de így is húsz perccel korábban értem a sulihoz. Két anyuka már a tornaterem bejáratánál ácsorgott, hevesen gesztikulálva beszélgettek. Belemerültek a beszélgetésbe, és már sötétedett, úgyhogy szerencsére nem vettek észre. Az épület sarkához sétáltam, és rágyújtottam.
Húsz perccel később a bejárathoz ballagtam, köszöntem a többi szülőnek, majd nyílt az ajtó, és mindannyian bementünk. Nyomasztóan meleg volt a folyosón, alig vártam, hogy a fiam átöltözzön, de természetesen most is ő volt az utolsó.
A falnak támaszkodtam az öltöző előtt, és összevont szemöldökkel, gondterhelt arccal nyomkodtam a telefonomat, mintha valami nagyon fontos levelet írnék éppen. Nem akartam, hogy megszólítsanak, nem akartam belekeveredni semmilyen társalgásba. Nem szólt hozzám senki, lassan mindenki elszivárgott, az edző is elköszönt, és már csak a gondnok álldogált, kulcscsomóját csörgetve a tornaterem ajtajánál, amikor végre megjelent a fiam. Nem tűrte be a pólóját, nem húzta össze magán a kabátot, sálja és sapkája a zsebébe gyűrve. Bosszankodva toltam ki magam előtt a hidegbe, elköszöntem gondnoktól, és odakint rendesen felöltöz­tettem.
Beesteledett, és szokatlanul tiszta volt az ég, fölöttünk feltűnően ragyogtak a csillagok. Mutattam a fiamnak, hogy nézzen fel, de ő csak annyit mondott, hogy aha, szép, aztán az edzésről kezdett mesélni. Mi nyertünk, és két gólt is lőttem, újságolta büszkén, miközben elsétáltunk az iskola mellett. Megdicsértem, és megsimogattam sapkás fejét. Egy kivilágítatlan parkolón kellett átvágnunk, nagyjából egy hónapja egyszerre égett ki mindkét lámpa, és a fiam éppen azt ecsetelte, hogyan cselezte ki az egyik osztálytársát, amikor megtorpantam. Megfogtam a fiam vállát, és lassan a hátam mögé tereltem. Mi van, apa? Mi a baj? Maradj csöndben, suttogtam, és megszorítottam a vállát. Éreztem, hogy kicsi teste megremeg a kabát alatt. Összeszűkítettem a szemem, úgy bámultam bele a sötétségbe. Aztán megláttam a farkasokat. Négyen vagy öten lehettek, lassan, kimérten mozogtak a parkoló autók között, szürke bundájukon megcsillant a csillagok fénye. Ne fuss, mondtam a fiamnak halkan, csak kezdj el hátrafelé sétálni. A fiam nem szólt egy szót sem, csak tette, amire kértem. Talán ő is látta a farkasokat, talán csak a viselkedésemtől riadt meg. Óvatosan hátrálni kezdtünk. A farkasok némán, nyugodtan közelítettek. Körülnéztem, de senkit nem láttam a közelben, nem tudtam segítséget kérni.
A rettegés jéghideg tüskéi a csontjaimat, az agyamat szurkálták. Valamiért sokkal jobban féltem a farkasok közönyös némaságától, mint ha vicsorogva, vadul támadnának. Ha elértük a sarkot, suttogtam a fiamnak, akkor futunk. Jó, mondta a fiam, és kitartóan lépkedett hátrafelé. A farkasok megálltak, mintha nem mernének, nem akarnának kilépni a parkoló sötétségéből. Elértük az épület sarkát, ahol korábban cigiztem, majd megfordultunk, és rohanni kezdtünk. Fogtam a fiam kezét, és húztam magam után. Apa, apa! Miért futunk? Nem mondtam semmit, csak futottam, és futott a fiam is. A villamosmegállóig szaladtunk, ott engedtem el a kezét, görnyedten lihegtem, aztán felegyenesedtem, hátravetettem a fejem, felnéztem a csillagokra, és elnevettem magam.
Megvacsoráztunk, aztán megfürdettem és lefektettem a gyereket. Nagyon kifáradt, hamar elaludt. Bontottam egy sört, bekapcsoltam a laptopot a konyhában, és rágyújtottam egy cigire. Újra átolvastam a novellát, amit a felkérésre írtam. Kitöröltem az egészet. Akkor csörrent meg a telefonom, amikor leírtam az első szót. Farkasok. Ismeretlen számról hívtak, de felvettem. Halló, hallottam a legjobb barátom erőtlen, távoli hangját. Ott vagy? Igen, feleltem, itt vagyok. Szörnyű, mondta a barátom, és kattogni, zúgni kezdett a vonal, szörnyű dolog történt. Azt akartam mondani, hogy tudom, de nem bírtam megszólalni, jéghideg tüskék marták a torkomat. Mondd meg a feleségemnek, visszhangzottak a barátom szavai a messzeségből, mondd meg neki. Meg akartam kérdezni tőle, hogy most hol vannak a farkasok, de megszakadt a vonal. Éles sípolás visított a fülembe, és ledobtam a telefont. Megittam még egy sört, rágyújtottam egy cigarettára, aztán felhívtam a legjobb barátom feleségét, hogy elmondjam neki, a férje eltűnt.