Járulékos haszon. Ez a szóösszetétel jutott eszembe, miután egy ködös szombat délelőtt két kenyércipó, tucatnyi vajas és pisztáciás briós s egy nagy tál francia fánk tornyosult az asztalon. Nem lehetetlen, hogy előző este telihold volt, s az tett aktívabbá, de sokkal inkább az, hogy kissé elmértem a kovászt, s így valamennyivel több volt az üvegtálban jócskán megdagadt, mocorgó, duzzadó hólyagokkal teli kulimászból, mint amennyi a két kenyérhez kellett. Akinek van a hűtőben ilyenje, netán már nevet is adott neki – erre a lépcsőre jómagam még nem léptem –, annak különleges a kapcsolata ezzel a kis „életkével”. Lehet a polcon aszú-aszpikkal burkolt libamáj, drága sajt vagy épp vékonyra szeletelt hideg rozé kacsamell, ezt a bensőséges viszonyt egyik sem éri el. Finomak, elegánsak, de amint a gyomrunkban végzik, el is felejtjük őket. Bezzeg a kovász! Arra időnként rátekintünk, felnyitjuk a fedelét, vajon milyen hangulatban van, nem savanyodik-e túlságosan, nem izzaszt-e a felületére barnás löttyöt, ami megzavarhatja ezt a kellemesen savanykás, élesztős, időnként gyümölcsös, olykor már-már mazsolát idéző, buja illatot. Márpedig amihez ennyire kötődünk, amiről hosszú évek óta gondoskodunk, annak egyetlen darabját sem dobjuk ki a kukába, még akkor sem, ha kissé elméreteztük az adagot. Nem, nem, ez pont olyan lenne, mintha a gyermekkori nyunyókánkat hajítanánk ki az ablakon, csak azért, mert már nem alszunk ilyenekkel, vagy a nagyapánk hímzett vászoningét rejtenénk el a padlás valamelyik szegletében, hisz nem hordjuk sosem, csak a helyet foglalja. De amint gondolatban elindulnánk vele felfelé a padláslétrán, mintha odafentről valaki rávágna a kezünkre, alig érezhetően, mint valami égi sújtás, így aztán csomagoljuk is vissza mentem.
