Könnyen lehetett vinni a zongorát: hívtunk zongoraszállítót, megfogták, felrakták, lerakták, felvitték. Beállították az új helyére, ahogy kértük, azután jött valaki, és behangolta. A hagyományok viszont rendre elmaradtak, mert hordozható hagyományunk nem volt, és hagyományszállítót sem találtunk. Nekünk kellett megpróbálni dobozolni, de valahogy nem fért be a hagyomány: kilógott, kifolyt, elgörbült, meg letörtek belőle darabok. És egyszer sem volt senki, aki behangolta volna a hagyomány maradékát.Vegyük például a banyát. A banya a nagyanyám nyári konyhájában egy téglából rakott tűzhely volt, fával fűtötték. Volt benne egy kis sütő, a nagyanyám abban csinált az év végén töltött káposztát. A banya, a fahasábok, a kis sütő és a hozzá való zománcozott tepsi együtt adták a hagyomány helyét, a nagyanyám pedig gondoskodott a többiről. Káposztába csomagolt húsgombócokat meg egyebeket tett a tepsibe. Az egész ment a banyába, és egyszer csak elkészült az ünnepi étel, a tetején vékony aranybarna ropogós kéreggel. Ez volt a hagyomány.Azon az év végi napon más volt az asztal körül ülni. Más volt a beszéd, több volt a figyelem, és a töltött káposztát fontosnak gondolom ebben. Persze először szaladgáltunk inkább, hogy találjunk és összevissza cipeljünk izgalmas új dolgokat, és a rohanásban az orrunk maradt csak szabadon, azon keresztül értettük meg a banyából és az asztal közepéről felszálló jelzést. Észre sem vettük, hogy történt, csak leültünk, beszélgettünk, ettünk. Együtt, mindig ugyanazt. Mindig ugyanúgy.A barátommal is volt egy hasonló napunk decemberben, amíg együtt jártunk iskolába. Náluk minden év végén máskor ült le a család, mint nálunk, általában előbb, mint mi, és előbb is kaptak ajándékot. Mindketten vártuk ezt a napot, mert másnap a barátom egy kis dobozban hozott a hagyományukból: szalvéták alatt két szelet flódnit, amit a nagymamája készített. A dobozt elvittük a játszótérre, beültünk a hintába, és ettünk. Azután magunk alá húztuk a lábunkat, egy pillanatra lehunytuk a szemünket, majd elrúgtuk magunkat. Hajtottuk a hintát, és énekeltük az év végi dalunkat:„Zsák, zsák, teli zsák,Nyelvre alma, fogba mák!”Egy idő után már fel kellett fordítani a hintát, hogy rá tudjunk ülni, ekkor már nem énekeltünk. Ültünk a hintán, ettünk, beszélgettünk. Egyszer kiszámoltuk, hogy az ő nagymamája és az én nagymamám nagyjából ugyanannyi viaszt éget el az év vége előtt, ott összesen kilenc vékonyabb, itt négy vastagabb gyertya fogy el.Azután a banya a nyári konyhával együtt odalett, és a nagyanyám nem csinált többé töltött káposztát. Közben megtanultam, hogy annak a barna kéregnek a Maillard-reakció volt az oka, amivel próbálkozhatom én is. A mostani sütőmön pontosan be tudom állítani a hőfokot, van légkeverés meg grill, ezeket kombinálhatom, és esetleg süthetek gőzben is. De akárhogy is próbálom, a töltött káposzta soha nem lesz olyan, mint a banyában. Megeshet, hogy egyszer szinte tökéletes lesz, és kedves dicséreteket kapok érte otthon, mintha egy főzőverseny döntőjén lennénk. De a hagyományunkon ez nem fog segíteni.A barátom nagymamája sem csinál már ünnepi ételeket, és nem eszünk flódnit dobozból a játszótéren. Leszámítva pár osztálytalálkozót, jó ideje nem is nagyon beszéltünk, mindenki ment, amerre meglökte az élet. Egyikünk kevesebb kétellyel és egyenesen haladt, ahogy előre látható volt, másikunk tett pár kanyart a különlegesség és a halhatatlanság reményében. De mindkettőnk útja ugyanúgy erőfeszítést, elfoglaltságot és élményeket jelentett, kitöltve egyik évet a másik után.Nemrég valamelyikünk egy üzenetben kért vagy kérdezett a másiktól, a gyereknek vagy a feleségnek kellett valami, vagy a háztartásban adódott különleges probléma. Telefonon megbeszéltük, cserébe ment egy kávémeghívás.December lett, mire mindketten ráértünk. Egy régi helyünkből lett réginek látszó új kávézóba ülünk be.– Egy eszpresszó, egy latte macchiato – olvassa vissza a rendelést a pincér. – Nagyon finom a szabolcsi almás máktortánk.– Kérek egy szeletet – mondjuk mindketten, majd elhallgatunk.Nézzük a kávéfajták rajzait a falon, amíg ki nem hoznak mindent. Megköszönjük. Mielőtt belevágnánk a süteménybe, magunk alá húzzuk a lábunkat. Egyszerre emelkedik a két villa, és egy pillanatra lehunyjuk a szemünket:– Nyelvre alma, fogba mák!
