Bevezető helyettTizenöt évvel ezelőtt értelmes elfoglaltságot keresve – 40 évnyi bankszakmai pályafutással a hátam mögött – úgy döntöttem, megpróbálkozom szakfordítással, pontosabban: angol nyelven kiadott társadalomtudományi, ezen belül főként közgazdasági könyvek magyarra történő fordításával (és persze megjelentetésével). Nem számítva az igyekezetet az értelmes elfoglaltság felkutatására, a motivációm hármas volt: nagyon szeretek olvasni, szeretem az angol nyelvet és nem utolsó sorban azt is gondoltam, hogy ezeknek a könyveknek a többsége „magától” nem fog eljutni a hazai közönséghez, így a munkámnak lehet valamennyi szélesebb értelemben vett haszna is. E könyvek többsége ugyanis valóban első osztályú, sőt a feletti; Nobel-díjas és másképpen ünnepelt szerzők műveiről van szó, amelyeket a szerzők nem elsősorban a szakma, inkább a szélesebb olvasóközönség számára szántak.Az elmúlt hónapokban rövid ismertetőket írtam mindegyik kötetről, amelyeket feltettem a Facebook-oldalamra. Ezek közreadásával a Népszava jóvoltából most egy szélesebb olvasóközönséget is elérhetek.***Rush Doshi: A hosszú játszma – Kína átfogó stratégiája az amerikai világrend leváltására. Osiris Kiadó, 2024A szerző politológus, korábban a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának Kínáért és Tajvanért felelős helyettes igazgatója volt. Folyékonyan beszéli a mandarin nyelvet és legfontosabb tudományos hozzájárulásának az egyáltalán nem könnyen hozzáférhető kínai nyelvű szakirodalom, köztük politikusi beszédek, párthatározatok, tudományos értekezések stb. összegyűjtését, lefordítását és digitalizálását tartja. Könyvében rögtön a lényeggel indít: „E pillanatban a kezdeti szakaszában vagyunk annak, ami még előttünk áll (…) Kína nem egyszerűen regionális befolyásra törekszik, ahogy azt számos nagyhatalom teszi, de (…) arra készül, hogy meghatározó módon alakítsa a 21. századot épp úgy, ahogy az Egyesült Államok a 20. századot alakította.” Ehhez természetesen stratégiára, sőt átfogó, vagy nagystratégiára van szüksége, ami nem egyszerűen a stratégiai célok nagysága okán átfogó, hanem attól, hogy sokféle eszköz koordinálásával kerül megvalósításra. Az ilyesfajta koordináció amúgy nem túl gyakori, következésképpen a szerző szerint a legtöbb nagyhatalomnak nincs is átfogó vagy nagystratégiája. N.B. Szerencsére nekünk az is van. Orbán Viktor Bálványoson a világ legtermészetesebb módján 2050-ig terjedő magyar „nagystratégiáról” beszélt.A szerző bemutatja Kína átfogó stratégiájának az evolúcióját, amelynek a szakaszai minden alkalommal a szerint követték egymást, hogy a kínai vezetés milyennek érzékelte a Kína és az Egyesült Államok közötti erőviszonyokat politikai, gazdasági és katonai értelemben.Az első szakasz 1989-től 2008-ig tart, amelyet a szerző által „három csapásnak” nevezett világpolitikai események – a Tienanmen téri vérengzés (1989), az Öböl-háború (1990-91) és a Szovjetunió összeomlása (1991) – indítottak el. E három esemény alapján Kína – talán nem is ok nélkül – arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok akár katonai erővel is kész a saját hegemón szerepének és értékrendjének az érvényesítésére, ami viszont veszélyt jelenthet a Kínai Kommunista Párt hatalmára. Másfelől Kínának nagy szüksége volt az Egyesült Államokra a saját modernizációja érdekében. Ezért ebben az időszakban a kínai stratégiát a védekező jelleg és az amerikai globális befolyás tompításának igyekezete jellemezte .A második szakasz 2009-től 2016-ig tart, amikor a nagy pénzügyi válság hatására, amely súlyosan érintette az Egyesült Államokat, de viszonylag érintetlenül hagyta Kínát, a kínai vezetés arra a következtetésre jutott, hogy az erőviszonyok Kína javára változnak, ami lehetővé tesz offenzív lépéseket a regionális hegemónia megszerzésére elsősorban a délkelet-ázsiai térségben.És végül a harmadik szakasz 2016-tól indul. A Trump adminisztráció izolacionalista politikája, a Brexit és a Covid-19-re adott nyugati válasz alapján a kínai vezetés úgy ítélte meg, hogy a Nyugat végzetesen meggyengült, ezért most már célul tűzheti ki az amerikai hegemónia belátható időn belüli leváltását. A szerző nagyon alaposan tárgyalja ennek a stratégiának a konkrét – katonai, gazdasági, politikai – lépéseit. A sok közül egyet emelek ki: a módszeres törekvést a stratégiai szempontból fontos pontok és útvonalak megszerzésére és ellenőrzésére. Itt aztán nem nagyon van szó kölcsönös előnyökről, gondoljunk a Srí Lanka-i és pakisztáni kikötőprojektekre, a montenegrói autópálya-építésre vagy éppen a Belgrád-Budapest vasútvonalra; Kína minden ilyen esetben kőkeményen érvényesíti a saját stratégiai érdekeit.És végül a nagy kérdés, milyennek látja a szerző az amerikai és a kínai esélyeket a hegemóniáért folytatott versengésben. Helyhiány miatt itt most nem mehetek bele az izgalmas részletekbe. Inkább idézem a szerzőt, aki felsorolja, a múltban hányszor „temették” már az Egyesült Államokat – az 1930-as években a Nagy Gazdasági Világválság, illetve a fasizmus és kommunizmus virágkora idején; 1957-ben a szovjet szputnyik fellövésekor; az 1960-70-es zűrzavaros években (vietnámi háború, polgárjogi küzdelmek) és az 1980-as években Japán és Németország gazdasági sikerei idején. Az Egyesült Államok azonban minden alkalommal erősebben került ki ezekből a válságokból. És most itt az ötödik ….
