Három és fél éve kezdtem blogot vezetni a papageno.hu oldalon, alapvető célom az volt, hogy az olvasóközségemet legalább valamennyire ismertessem meg a belarusz irodalommal. Azóta Putyin gondoskodott róla, hogy a vendéglátó (host) Papagenóval profilszélesítést hajtsunk végre: a blogom alcíme immár nem A belarusz irodalom, hanem A szabadság blogja. Immár nem csak az Ismeretlen Belarusz a témám a blogban, hanem a nála (a magyar olvasó számára) sokkal inkább ismert, pontosabban – állítom – jelentős mértékben Félreismert Ukrajna is. Ami ukrán, avval is szívesen foglalkozom… A blog főcíme azonban maradt a régi: Ў-blog (bár ilyen betű az ukrán ábécében nincs): az én szerelmem a belarusz. Ez az „Ў” a belarusz ábécé jellegzetes betűje, az úgynevezett „rövid u” vagy „szótagot nem képező u” (ў нескладовае), ami tehát nem is magán-, hanem mássalhangzó. Éppen ez a legérdekesebb vonása. Olyan egyedülálló, hogy még szobrot is állítottak neki a belaruszok szent városában: Polackban (képünkön). Polackról a magyar olvasónak azt is érdemes tudnia, hogy 15 év megszállás után, 1569-ben Báthory István litván nagyfejedelem és lengyel király seregei tisztították meg Rettegett Iván cár orosz csapataitól. Báthory uralkodásának máig élő nyelvi emlékei Belaruszban pl. a Batura családi név (a nagyfejedelem neve alakult így át), csakúgy, mint a Hajduk (igen, Báthoryval számos hajdú is érkezett az országba), vagy a Kaszpar illetve Kaszparau – oroszosan Kaszparov – (Bekes Gáspár Báthory politikai és katonai ellenfeléből vált Grodnóban már harcostársává, az ő keresztneve alakult a belarusz nyelvhasználatban vezetéknévvé).A belarusz nyelv annyira nem szereti a magánhangzó-torlódást, hogy ha két egymás után következő magánhangzó (lehet köztük szóköz, az „nem számít”) közül a második „у”, akkor azt „ў”-vá mássalhangzósítja – ez kötelező érvényű szabály. Ha pedig „i” az a második magánhangzó (hiába, hogy alapvetően cirill az ábécé, az „i” betű ugyanolyan „pontos i”, mint minálunk), akkor „megpróbálja” azt j-vé (й) alakítani – ezt ugyanúgy „rövid”, vagy „szótagot nem képező” i-nek hívjuk, ahogy fent ezt az u-ról mondtam el. Ha pedig nem u vagy i, illetve, ha nem sikerült az i mássalhangzóvá rövidítése, akkor megpróbál közéjük tenni egy mássalhangzót, leggyakrabban a „в”-t (v), aminek rövid változata pont az ў. De a mássalhangzó-torlódást sem szereti ám ez a nyelv! Akkor, hacsak egy mód van rá, betold egy magánhangzót, akár a második szó elejére, sőt az is előfordul pl, hogy egy több mássalhangzóval kezdődő szó elején valamelyiket, lehetőleg az elsőt magánhangzóra cseréli a könnyű kiejtés érdekében. Hogy melyik lesz az a betoldott magánhangzó? Nem nehéz kitalálni: leggyakrabban az u, némileg ritkábban az i, de lehet pl. o vagy a is. Hát nem csodálatos? Sok ilyen érdekességet/furcsaságot mutat ez a nyelv, ezek összességét két belarusz „iskolai” mondóka összegzi: „Úgy írjuk, ahogy halljuk!” – ez persze csak féligazság, márpedig tudnivaló, hogy a féligazság, az hazugság. Én például, ha csak magánlevelet is írok belaruszul, sokat vagyok kénytelen szótárazni éppen a gyenge helyesírástudásom miatt – csak nem hozhatok szégyent a hatalom által 2021-ben bírósági ítélettel feloszlatott Belarusz Írók Szövetségére, hiszen mindmáig büszkén tagjának vallom magam. De hát amikor francia iskolában tanultam helyesírást, ott is ugyanez volt a jelmondat, a tanárom komolyan is gondolta, pedig szerintem csak gúnyt űzött belőlem és ottani osztálytársaimból.Másik ilyen, jelmondat-szerű szólás szerint a belarusz nyelv hangzása és dallamossága tekintetében a franciára hasonlít. Ezt az állítást némileg önmagában is alátámasztja az, amit két-három bekezdéssel feljebb mondtam, hogy milyen fejlett eszköztárral rendelkezik ez a nyelv a magán- és mássalhangzók minél egyenletesebb váltakozását biztosítandó. Nem, a belarusz közel sem énekel annyira, mint a francia (mint talán már kiderült, elég jól megtanultam, ha nem is vagyok a szakértője), de tényleg megvan egy sajátos szép melódiája, ezt tanúsíthatom. Csoda-e, hogy beleszerettem?!Eléggé ismert tény, hogy a belarusz az orosznak viszonylag közeli rokona (egyébként a lengyelhez még közelebb áll). Aki elég jól tud oroszul, a nem túl bonyolult belarusz szövegeket nagyjából meg tudja érteni, akár olvassa, akár hallja azokat. Ez persze korántsem egyetemes érvényű megállapítás. Szjarhej Grahouszki neves belarusz költő (1913–2002) többször is játszott így: szándékosan írt nem is rövid, igen jó verseket, amelyekben a kevés kötőszón kívül nem volt egyetlenegy olyan kifejezés sem, amit csupán orosz tudással, a közös vagy egymáshoz nagyon hasonlító szótő alapján meg lehetne érteni. Amikor 1975-ben Bresztbe kerültem, az itteni rádiót egyáltalán nem hallgattam: gyakorlatilag egynyelvű belarusz volt – számomra, pláne kép nélkül, érthetetlen. A tévében a belarusz adások nagy részét egész jól értettem, elég gyorsan meg is tanultam, hogy ha én valakit (például bemondót) értek, amikor belaruszul beszél, ez azt jelenti, hogy az illető és a szerkesztő, aki összeállította a szövegét, nem igazán tud belaruszul. (Magam is ilyenformán beszéltem olaszul, amíg nem tanultam meg viszonylag rendesen: franciául találtam ki, hogy mit akarok mondani, hozzáillesztettem az olasz végződéseket és olaszos dallammal próbáltam elmondani. Gyakran sikerült, de inkább nem.) Az irodalmi adásokat viszont gyorsan ki is kapcsoltam, ha senki más nem nézte a feleségem családjából: megfeszített figyelemmel is csak egy töredékét értettem, ha mondjuk Ivan Samjakin (1921–2004) belarusz író beszélt az anyanyelvén. Samjakint hoztam fel példának, mert viszonylag jó író volt és hithű kommunistaként gyakran szerepelt.Talán valamennyire sikerült érzékeltetnem, hogy a belarusz nem az orosz nyelvnek valamilyen (pláne nem elrontott!) változata, ahogy azt a nagyorosz sovinizmus mondatja híveivel. Nem vagyok nyelvész, ha akarnám sem tudnám ezt tudományos alapossággal bizonyítani, de e helyen nem is tudományos dolgozatokat publikálnak. Augusztusban lesz 50 éve, hogy ebben az országban élek, és bár csak nyugdíjasként kezdtem el belarusz nyelvvel és irodalommal foglalkozni, ennyi idő alatt azért sok mindent megtanultam. Nem sokan tudnak itt jól belaruszul, aktívan a belarusz nyelvet gyakorlatilag csak elkötelezett belarusz hazafiak, elsősorban alkotó értelmiségiek használják (én magam is csak keveset, mert nincs kivel gyakoroljam, sajnos). Amikor az államelnöki posztot harminc éve bitorló ember hatalomra jutott, egyik első dolga az volt, hogy ugyanolyan állami nyelv szintjére emelje az oroszt, mint amilyen a belarusz volt 1991 óta (ő maga csak alig tud belaruszul, sőt oroszul is félművelt módjára beszél). Ennek az intézkedésnek az eredménye a belarusz nyelv fokozatos elsatnyulása – nem először a századok során.Amióta saját szememmel látom, hol szigorúbban büntetik a belarusz nyelv használatát, hol kevésbé, bár formailag nem tiltott, de ’94 óta folyton üldözött. Ez az írás nem vállalkozhat a Litván, Rusz és Szamogitiai Nagyfejedelemség történelmének még vázlatos ismertetésére sem, én csak azt szeretném néhány szóban bemutatni, hogy a XVI. századtól kezdve rendkívül kevés olyan időszak volt, amikor a belarusz nyelv nem volt háttérbe szorítva vagy egyenesen betiltva. [Innen nézve, ahol én élek, rendkívül szerencsétlen ez a történelmi elnevezés, hogy „litván” nagyfejedelemség, mert aki ezt hallja, automatikusan a mai Litvánia elődállamának gondolja, pedig a litvánok és szamogétok mindig kisebbségben, a szlávok – ukránok és főleg belaruszok – pedig többségben voltak ebben az államalakulatban (1219–1795), bár a nagyfejedelmek közül az első 350 év folyamán sokan voltak litvánok. A statútumok – alkotmányok – nyelve, a nagyfejedelemség hivatalos nyelve a hat évszázad során a belarusz (pontosabban annak őse, korabeli változata) volt. Nem véletlen tehát, hogy a tősgyökeres belaruszok egy jelentős hányada ma is „litvinnek” vallja magát.]1385-ben Jagelló pogány nagyfejedelem (a Jagelló-dinasztia megalapítója) megkeresztelkedett, feleségül vette a 13 éves Anjou Hedvig lengyel királynőt (I. Lajos magyar király lányát) és II. Ulászló néven lengyel király lett (nem tévesztendő össze fiával, a „mi I. Ulászlónkkal”), ezzel vette kezdetét a lengyel-litván perszonálunió (a Krevai Unió). Ez két évszázad alatt fokozatosan vált reálunióvá, amit 1569-ben pecsételtek meg (Lublini Unió) és Két Nemzet Köztársaságának, Lengyel–Litván Nemzetközösségnek hívtak. Hiába a fent említett belarusz túlsúly a Litván Nagyfejedelemségben, amely nem kevés ideig volt Európa egyik legjelentősebb, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő állama, a lengyel-litván unióban a belaruszok (és a nagyfejedelemség többi népe) háttérbe szorultak a lengyelekkel szemben. Ennek eredménye volt a belarusz nyelv használatának visszaszorulása, nem elhanyagolható mértékű satnyulása. A Nemzetközösség viszonylag stabilnak bizonyult, de a szejmben érvényes „liberum veto” elv az idők folyamán teljesen irányíthatatlanná tette: 226 év után véglegesen megszűnt „Lengyelország harmadik felosztásával” (1795). (Tudnék még példát mondani arra, amikor egy-két renitens a vétó elvét használva, egy szövetséget tönkre teendő, szemmel látható sikereket tud elérni. A Két Nemzet Köztársaságának esetében külföldi hatalmak – elsősorban Oroszország és Poroszország – gyakran fizettek le nemeseket, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel...)Így aztán a XVIII. század végére minden belaruszok lakta terület, benne a mai Belarusszal, valamint Lengyelország egy tekintélyes része a cári Oroszországhoz (Nagy Katalin cárnő volt akkor az uralkodó) került. No, ekkor már mondhatni tűzzel-vassal kezdték irtani nem csak a belarusz nyelvet, de magukat a belarusz embereket is. A XIX. században az irodalmi nyelv túlélését nem utolsósorban az segítette, hogy latin betűs írásmódja („belaruszkaja lacinka”) a cenzorok szemében lengyelnek tűnt (az oroszon kívül más nyelven nem tudtak), márpedig a lengyelek nem voltak olyan keményen elnyomhatóak, mint a belaruszok. Sokkal többen voltak és az ország felosztásainak eredményeként többségük a sokkal felvilágosultabb osztrák illetve porosz abszolutizmus fennhatósága alá került – ők itteni honfitársaikat is komoly érdekérvényesítő képességgel fertőzték meg. A lengyelt amúgy sem lehetett volna betiltani, mert a lengyel népesség nem, vagy alig tudott/értett oroszul, szemben a belaruszokkal.Néhány, történelmi léptékkel mérve rövid időszak kivételével így ment ez mindvégig, a cári fennhatóság, illetve a szovjetrendszer hatalma alatt, majd pedig a formailag szuverén, de a gyakorlatban 1994 óta orosz csatlós Belarusz Köztársaságban is. Jelenleg 39 belarusz nyelvű író és költő ül börtönben, összesen 179 alkotóművész. Ennél lényegesen nagyobb számban kényszerültek emigrációba.Háború van, egyszerre több is, ráadásul hozzám földrajzi értelemben a legközelebbi nem is a szomszédos Ukrajnában dúl, hanem itt Belaruszban. Nem nagyon akarja ezt a világ tudomásul venni, de az én környezetemben mindenki így mondja/számítja. Polgárháború ez, s még csak nem is vértelen, bár csak az egyik oldal rendelkezik fegyverrel, az viszont bőven. Saját bőrömön tapasztalom, hogy ilyenkor a múzsák valóban hallgatnak. Sokkal, de sokkal ritkábban vagyok képes valamit írni a saját blogomba, amelyről ennek az írásnak a bevezetőjében tettem említést. Utoljára 2024. május 10-én „Egy váratlan találkozás” címmel írtam ott arról a nagyon is fájdalmas jelenségről, hogy még a belaruszul író szerzők is félnek belarusz nyelven megszólalni, ha bárki ismeretlen is van a közelben. A Népszavába 2024 augusztusában merészkedtem be egy véleménycikkel, majd november 26-i, második ilyen cikkem „Belarusz hétköznapok” címmel pontosan arról szól, hogy a háborús körülmények között az emberek mennyire kerülik a belarusz nyelv használatát – jó okuk van rá.Muszáj néhány szót szólnom egy szovjet módszerről is, amely a mai belarusz nyelvre, annak az elterjedtebb, az iskolában jól-rosszul oktatott változatára igen mély hatással volt és van (nem pozitív értelemben). Az első általánosan elfogadott belarusz helyesírási szabályzatot Branyiszlau Taraskevics jelentette meg 1918-ban, ezt hívják taraskevicának. Szigorú logikája tagadhatatlan, ezért is pártolják oly sokan – már azok közül, akik aktívan használják a belarusz nyelvet. Jómagam, bár 2010 óta vagyok belarusz műfordító, már elég jól tudtam a nyelvet, amikor 2016-ban aktívan kezdtem belaruszul tanulni egy állami intenzív tanfolyamon, majd különböző magán órákkal folytattam. Mint az országban mindenütt, nekem is a másik, az „egyszerűsített”, a hivatalos helyesírási szabályzatot, az úgynevezett narkomaukát tanították. Érzékeny fülű olvasóim könnyen kihallhatják ebből a szóból a narkomat – azaz „népbiztosság” – tövet. 1933-ban kezdődött a belarusz nyelv első, reformnak álcázott oroszosítása, innen a hivatalos helyesírási szabályzat fent említett, nem kicsit pejoratív megnevezése. A szabályzat legutóbbi, nem annyira jelentékeny módosítása 2013-ból datálódik, ez sem sokkal kevésbé erőszakosan igyekszik olyanná szabályozni a belarusz nyelvet, hogy az minél közelebb kerüljön az orosz nyelvtanához és szókincséhez. Nem sülhet ki semmi jó abból, ha egy élő organizmusra, amilyen egy nyelv, egy másiknak a szabályait próbálják ráerőltetni. Más szavakkal: beleerőszakolni a belaruszt az orosz nyelv Prokrusztész-ágyába. A Lengyel-Litván Nemzetközösségnek éppen úgy sikerült elnyomnia, megrontania és eljelentéktelenítenie, de nem elpusztítania(!) az egyik tagköztársaságának – a nagyfejedelemségnek – a hivatalos nyelvét nem egész két és fél évszázad folyamán, mint a Szovjetuniónak hat évtized, majd a mai Belarusz-Orosz Államszövetség rezsimjének még harminc év alatt. Formailag, az Alkotmány (vagy Statútum) szerint hivatalos államnyelv, valójában azonban nem alkalmazható vagy nem érdemes használni, mert a kulturálison túl gyakorlati értelme nincs.[Maga Taraskevics (1892–1938), a Belarusz Tudományos Akadémia tagja, a sztálini népirtásnak esett áldozatául, amikor a belarusz értelmiséget alaposan megtizedelték. Ehhez azonban először egy fogolycsere keretében „haza” kellett hozni – ugyanis kommunista volt, és ezért Lengyelországban börtönben ült.]Olvasóim közül bizonyára nem kevesen emlékeznek arra az orosz szóra, hogy jó illetve jól: horosó – három „o”-val írják, de úgy ejtik, hogy harasó. Hasonló jelentéssel ugyanez a szó, bár alig használatos, de megvan a belaruszban is, csak a helyesírása itt megfelel a kiejtésének: harasó. Mert ez a nyelv a hangsúlytalan „o”-t egyszerűen nem ismeri. Éppen ezért írom és mondom én következetesen magyarul is „a”-val, belarusznak a nyelvet, az embert és az országot is. És semmiképpen sem „fehérorosznak”. Nem csupán azért, mert ha lehet, földrajzi neveket nem fordítunk, hanem átvesszük/átírjuk a saját belső neveket (endoníma) – ez amúgy sem tekinthető általános szabálynak. Még csak nem is csupán azért, mert esetünkben a fordítás rossz: Rusz – ez NEM Oroszország, hanem Ruténia! Sőt, a „bela” sem feltétlenül fehér, hanem ugyanúgy lehet tiszta, szabad vagy nyugati! A LÉNYEG, amiért arra kérek mindenkit, hogy ne illessék evvel a névvel az országot, a lakosságát, a kultúráját, a történelmét, hogy e szóhasználat nagyon bántó, sőt SÉRTŐ a belaruszokra nézve, hiszen összemossa az áldozatot legnagyobb ellenségével! Ismereteim szerint már hivatalosan is Belarusz az ország neve magyarul, nem keveset dolgoztunk ezen Alena Kupcsina és Aljakszandr Hajnouszki volt budapesti belarusz nagykövetekkel közösen. Bár politikailag nem egy oldalon állunk, de ebben – gyakran másban is – jól együtt tudtunk működni.
