Szűk három hónap múlva választ az ország. Választ Nyugat és Kelet, a közéleti megnyugvás és permanens acsarkodás, az ellenzék által támogatott igazságos béke és a kormány által szorgalmazott ukrán kapituláció között. És még annyi minden van, amit vízválasztónak mondhatnánk. Az első helyen talán mégis az a dilemma áll, hogy a nagyhatalmi prosztóság lesz a zsinórmértéke az új világrendnek, amelyet egy sajnálatos amerikai milliárdos elnököl rákos demokrata elődjét kigúnyoló, uniós országot erővel fenyegető, más Nobel-békedíját elpakoló stílusban, és e kereszténynek mondott suttyóság mögé állnak szemlesütve a magyarok, vagy a kanadai kormányfő, a francia elnök és a finn államfő eleganciáját követve felemelheti a fejét a világ, és kukázhatja mindazt, ami a XXI. századot ily förtelemben indította el. Az autokratáknak nem lehet maradásuk. Hogy honnan jutottunk idáig? Ahonnan a liberális Orbán Viktor az önkényeskedőig. Az elmúlt három országgyűlési választási kampányt visszanézve vettük számba a reményekkel leszámoló kudarcokat, a hatalmi nyomorgatástól szerzett sérüléseket, hogy világos legyen: a kritikus ellenzékiség iksze miért szakíthatja ki dühében a szavazólapot.
