Sokszor elképzeltem, milyen lesz újra meglátni valahol. Térül velem a 4-es, 6-os a Mechwart ligetnél, és a megálló túloldalán várod a villamost, kitöréseket végzek a margitszigeti futókörön, és te elsuhansz mellettem, átsétálok a gyalogoszöldön, és te ott állsz a pirosnál. Mire intünk egymásnak, beérkezik a villamos, épp csak kikapod a fülest a pályán, és már futsz is tovább, a kormányon tartva a tenyered, ujjaid egy pillanatra szétnyílnak, mire átérek a járdán, felbődül mögöttem a motor, és elhajtasz.A képzeletem összes változatában frissen mosott hajam bomlik utánam, a combomon az izom hangsúlyos, kecses vagyok, néhány kilóval kevesebb, és nőies. Néha azt képzeltem, mással látsz, egy férfival, aki helyetted szeret és jóképű, néha addig is elmerészkedtem, hogy nem létező konferencián adok elő nem létező kutatást, brillírozom a szakmai zsűri előtt, és te a hátsó sorból figyelsz. Máskor babát várok, szépen gömbölyödik a pocakom, egy másik férfi gyerekét hordom a szívem alatt.A valóságban azonban anyámnak toporzékolok a járatinformációs tábla előtt, és olajszagom van, amikor ismerősen libben egy laptoptáska egy vállon. Mint bújócskázó gyermek, ösztönösen beállok anyám elé, takarjon ki, egy kicsit összébb is húzom magam. Muszáj indulnom, mindjárt itt a hóvihar, két óra az út Csíkig, szabadkozik. A válla fölött kukucskálva leskelődöm, ahogy a kávézóban aprópénzt kotorsz elő a farzsebedből, majd mosolyogva megköszönöd a kiszolgálónak. Te akkor is olyan vagy, amilyennek képzellek, amikor nem tudod, hogy figyellek.Anyám zavartan megölel, a fotocellás ajtó kinyílik, integet, én fél szemmel már azt lesem, merre sétáltál el, hogy nagyon gyorsan az ellenkező irányba tudjak eliszkolni.Kicsi a brassói reptér, most még inkább, betérek jobbra a mosdók felé, te eltűntél a kávézó csikorgó műanyag székei között. A tükörből egy megrémült lány néz vissza rám, a kontyom féloldalasan fityeg a fejem tetején, gyorsan lebontom, a hátizsákomból fésűt kaparok elő. Ezt nem így képzeltem el, hibátlannak kellene lennem, és nem ilyen görcsösnek. Megpróbálom az arcomat korrektorral feljavítani, szagolgatom a pulcsimat, és szidom magamban anyámat, hogy fánkot sütött indulás előtt.Sokszor gondolkodtam, megtalálnánk-e a szavakat egymáshoz. Azt sose tudtam elképzelni, a köszönés után mit mondanánk egymásnak. Szia, Kátya, ezt mondanád, biztosan a nevemen szólítanál. Hát te, ennyit tudnék kinyögni. Pestre? Budára. Nem mondanád el, az öregek élnek ott, mert nem tudod, értem-e még a humorod. Beszélgetnék időjárásról, a hóviharról, ami jön, vajon tényleg felszáll-e a gép, majd politikáról. Ha meg akarnálak bántani, éreztetném veled, szerintem kellemetlen volt, amikor beszálltál a kolozsvári tanácsba, elmesélném, hogy fogadtam az akkori főnökömmel egy láda sörben, nem fogod kiülni a négyéves mandátumod. Megnyertem, mert három évvel később összeférhetetlenségre hivatkozva az új egyetemi vezetői pozícióddal lemondtál, de ennyi maradt nekem, a gondolat, mégiscsak ismerlek valamennyire, mert az önérzeted jobban bántotta a lejárató kampány, mint amennyire a hiúságod legyezgette, hagytak betenyerelni a politikába.Összeszedem magam, és kilépek a mosdóból. A légitársaság késés miatt levásárolható kuponokat osztogat, odamegyek a kávézóhoz, ahol korábban te fizettél, veszek egy kávét és vizet, nagy levegő, megfordulok, és összenézünk.A reptéri nyüzsgés egy kicsit elhalkul, belülről dübörög a szívem, a fülem zúg az izgalomtól.Meglepődsz, lábfejedet, amit térdeden ringattál, magad alá veszed, helyezkedsz a széken, a cuccaidat arrébb pakolod. Odébb kell állnom, mert valaki érkezik a sorba, pici az egyetlen kávézó. Szia, Kátya, köszönsz. Elmosolyodom, igyekszem az arcizmaimat elengedni, nem befeszülni, mintha vizsgán lennék. Szia, Gergő, hát te. Magad elé mutatsz a székre, üljek le, leülök. Rég láttalak, próbálsz elmosolyodni, de látszik, neked nem volt negyedórád a mosdóban felkészülni erre a találkozásra. Lépéselőnyben vagyok. Rég, hány éve is? Szinte öt. A homlokodon egy picit mélyebbek a ráncok, a szemed fáradtnak tűnik, talán te is erre gondolsz, nem így kéne most kinézned. Elszakítom a tekintetem rólad, a csomagjaimat rendezgetem a lábamnál, időt adok neked, hogy úgy figyelj meg, nem látom. Mindkét kezed magad előtt az asztalon, a bal gyűrűsujjadon, a telefonod mellett ott virít az arany karikagyűrű.Igazából nem új, hogy házas vagy, láttam Facebookon, hogy elvettél egy nálam fiatalabb lányt, de mégiscsak más közelről nézni a fénylő ékszert. Korábban interjúkban figyeltem meg, ahogy csavargatod, mindig arra gondoltam, zavar téged, mármint az ékszer viselete, nem a házasság, vágytál erre. Nem mindennél jobban, de a szépen ívelő karriered mellett jól mutat egy csinos feleség, lám, van, akinek mindkettő megy. Ezeket gondolom, amíg újra felnézek rád.Most mész vissza Pestre, kérdezed, igen. Te merre, én is Pestre. Láttad, hogy késik két órát, láttam. Ezek a felvezető körök, futjuk a kávézó asztala körül, megvitatjuk a felszállás valószínűségét az időjárás viszonylatában, valamelyikünk ránéz a telefonján az előrejelzésre, addig a másik megkönnyebbül, utána világpolitikáról beszélünk, itt melegítünk be, felenged a zavartság, olyan könnyű erről beszélni, hogy felerősödött a román szélsőjobb, szörnyű, a magyarok átpolitizáltak mindent.Utána itt dől el, átlépjük-e a határt, hogy beszéljünk-e arról, amiről talán azt gondoljuk, kár felzavarni a múltat. Kezdhetném azzal, gratulálok a házasságodhoz, te lenéznél a kezedre, újra piszkálnád a gyűrűt, de az nem én vagyok, aki ezt mondja. Te is tudod, hogy tudom, én is tudom, hogy elvettél egy másik nőt feleségül. Hálás vagyok, hogy nem akarod érzékeltetni velem, a létezés egy emelkedettebb formája, amiben te vagy, ezért én se fogom a politikai szerepvállalásodat az orrod alá dörgölni.Végül te kezdesz bele, hogy mennyit utaztam az elmúlt években, Tenerifén voltam ösztöndíjjal, a behavazott ablakpárkány mellől nézted a napsütéses, óceánparti képeim. Én meg csacsogok arról, hogy valóban mennyire jó volt, elmesélem, milyen volt megmászni éjszaka a Teidét, hanyatt vetni magam félúton a hatalmas sziklákon, és a Tejutat bámulni. Az út kétharmadánál arra vágytam, anyám egy helikopterből dobjon le mentőkötelet, de amikor napfelkeltére megérkeztem a szeles háromezer-hétszáztizenöt méterre, és kirajzolódott előttem a háromszög alakú árnyék, amit a Teide vet az óceánra, azt éreztem, holnap is visszajönnék. És legnagyobb meglepetésemre itt kezdesz bele.Tudod, olyan érzés volt utólag látni, mintha mellettem is erre vágytál volna, de én nem engedtem neked, csendben terelgettelek, miközben elhittem magamról, olyan vagyok, aki mellett a párja szabad lehet.Hazudnék, ha azt mondanám, én nem emlékszem arra, amikor harmadév előtt a kihalt román tengerparton nyaraltunk, és azt mondtam, talán megpályázok egy ösztöndíjat, valahova bele a világba, Európába, és te azt mondtad, ha én elmegyek, akkor te Amerikáig mész, és nem mentem. De nem vagyok benne biztos, ha mást válaszolsz, tényleg elmentem volna.De biztathattalak volna, próbáld meg. Akkor se biztattalak, amikor állásajánlatot kaptál, pedig láttam, milyen bizonytalan vagy, meg tudod-e ugrani a kettőt együtt, egyetem és munka.Álljunk meg, tartsunk szünetet, kiabálja a rendező. Odaugrik a sminkes, belenyomkodja a pamacsot a púderbe, érzem az ujjbegyéből áradó nikotinszagot, ahogy megigazítja az arcomat, a világosító a háttérben átrendezi a derítőt. Ez történne, ha ezt a beszélgetést két színész játszaná.Legszívesebben rászorítanék az asztalon heverő kezére, arra, amelyiken nincs gyűrű. Hagyd már abba, Gergő, nem maradtam le semmiről, semmi olyasmiről, amiről kár lett volna. Ami meg kellett találjon, megtalált utólag is. Túl vagyok már azon, hogy a nehéz gyerekkoromat részletezzem, és már nem is akarok anyám mögé bújni, mint az előbb, mikor először megláttalak, hogy miért tettem neked is nehézzé az együttélést velem.Ciceg a rendező, kislány, ez nem része a szövegkönyvnek, a sminkes még mindig az arcomban nyúlkál, menjen ki, mondja el a tükörnek, ha akarja, aztán folytassuk a munkát, jó?Olyanok vagyunk, mint két pap, akik feloldozták egymást, mostantól járjatok békével. Ha ez egy film lenne, megszólalna a hangosbemondó, stimaţi pasageri, fáradjanak a biztonsági ellenőrzéshez, hamarosan megkezdjük a beszállást. Pesten ő taxival menne vagy autót bérelne, én felszállnék a városba tartó buszra, és többet nem látnánk egymást. A valóságban azonban az információs pultnál tolongunk, a szél miatt a pilóta nem tudta letenni a gépet, holnap reggelre ütemezték át az indulást, aki igényli, elszállásolják egy külvárosi hotelben. Gergő fordulna felém, hogy lefordítsa, amit a reptéri alkalmazott mondott románul, de közbevágok, megértettem.Tépi le rólunk a kabátot a szél, a buszon még egymás mellett ülünk, üzenetet pötyög, a perifériás látásomból kiszúrom, a feleségének.A recepción elsodor minket egymástól a tömeg, harmadik emeleti szobát kapok, terasszal.Egy gagyi romkomban ott toporogna az ajtóm előtt, és hezitálna, benyisson-e, míg én az ajtó másik felén ácsorognék, és ugyanazon gondolkodnék, hogy át kellene mennem hozzá. Egyszerre indulna a kezünk a kilincs felé, az operatőri vágás megoldaná, mindkettőnk gondterhelt arcát egyszerre lássa a néző, és elhúzott sóhajtásokkal fokozná a feszültséget, na, most mi lesz, újra egymásra talál-e két régi szerelmes.Ez nem Hollywood, kislány, krákogja a rendező, ez Kelet-Európa, szakadjunk le erről a romantikus vonalról. A fodrász véletlenül belerúg a díszletajtóba, ahogy a hajamat igyekszik rendezni, a spotlámpák pislákolnak, ingadozik a feszültség.Megragadom a hamutálat a kisasztalon, és kimegyek cigizni. Kikönyöklök a párkányra, tőlem balra giccses ortodox templom, a hotel kivilágított, sötétpiros logója megszínezi a jegenye leveleit a terasz alatt. Valaki alattam szintén cigizik, felszáll hozzám a füstje, telefonál, felszűrődik a hangja. Megismerem Gergő nevetését.Mikor végzek, elnyomom a csikket, és becsukom magam mögött a teraszajtót.
