és maga ácsolta keresztjéről a sebzett országotnapszálltakor az idő gyöngéden leemeli.a péntek utáni csend szavakkal telik meg.értelmetlenül bucskáznak át forró köveken –árnyéktól riadó gyíkok a tavaszi napon.megfogni őket lehetetlen, csodálni őketaz egyetlen mód embernek maradni.a vasárnap visszafojtja lélegzetét,a követ elgördítik, feketén ásít a hiány.ellopták – forró széllé erősödik a suttogás.feltámadt – gyönge levélként rezdül az élet.hétfőn mindenki a történtekről beszél.kit a reménytelenség sötét dühe,kit az új kezdet zöld öröme jár át.az idegent marasztaljuk: esteledik már.(meghívlak asztalomhoz, hogy megtudd,ki vagyok, és én is megismerjelek téged.)ismerős mozdulattal áldja meg a kenyeret.ismerős mozdulattal megtöri. és akkora szemünk felnyílik: akit védeni akartunkminden áron, s kiről úgy hittük, elveszett,itt ül az asztalunknál, elveszíthetetlenül.
