Vonattal utaztam nemrég két város között, itt, az ország északi vidékén. Szeretem a vonatokat, s nemcsak azért, mert gyerekkorom jó részét vasútállomások mellett töltöttem: egyik felét a Szalajka-völgyi, akkor még széntüzelésű erdei kis vonat megállójánál, egy szolgálati erdészházban. A másikat pedig a „rendes” falusi megállóhelynél, kőhajításnyira az olajkályhával fűtött váróteremtől, ahová néha, ha az állomásfőnök vagy a forgalmista másfelé járt, besurrantunk bújócskázni. A vonaton való utazás is kedvemre való. Sokkal jobban élvezem, mintha buszban ülnék, egyetlen útitárssal az oldalamon, miközben csak az előttem lévő, kárpitozott háttámla ad némi horizontot. Ha már busz, szívesebben időznék az első sorban, a menetiránynak jobboldalt, ahonnét szép panoráma tárulna elém, de ezeket a helyeket rendszerint a sofőr aktatáskája, paksamétája, kabátja foglalja el, jelezve: ha tartogatja is valakinek, az legfeljebb ismerős lehet, aki naponta teszi meg vele akár oda-vissza is a távolságot. A vonat viszont ad némi tágasság-érzetét, és annak lehetőségét is, hogy ha nem tetszik az útitárs, jó pár fülkével vagy kocsival arrébb sétálhatok, keresve békésebb, izgalmasabb, vagy épp semmilyen társaságot.
