Kis virág, mely nem hervad el
A lassan a kilencvenediket taposó Chris Barber néhány hete bejelentette, hogy visszavonul. A hírneves angol zenekarvezető hét évtizedes aktív muzsikálás és hatvan esztendővel az után közölte ezt, hogy hallatlanul nagyot dobott a New Orleans-i Sydney Bechet 1952-es dalának, a Petite Fleurnek a feldolgozásával.
Pedig az eredeti sem szólt rosszul.
A kalandos életű Bechet a szopránszaxofon és a klarinét nagymestereinek egyike volt, akkora nagyságokkal zenélt együtt – és tartozott azonos kategóriába –, mint Duke Ellington vagy Louis Armstrong. Ám a negyvenes évek végén olyan nehezen élt az Egyesült Államokban, hogy Párizsban telepedett le, s a fények városában írta meg a Kis virágot. Különös, hogy életének utolsó évtizedét Franciaországban töltötte – abban az esztendőben hunyt el, amelynek során a Petite Fleur Barber-adaptációja megjelent –, mert korábban, amikor a Revue Negre-ben Josephine Bakert kísérte, a francia fővárosban lelőtt egy helyi illetőségű nőt, s e miatt tizenegy havi börtönre ítélték. (Nem menti a művészt, hogy a hölgy véletlenül lett az áldozata. Bechet ugyanis egy zenész társán akart borzasztó bosszút állni, amiért az megsértette őt, de rosszul célzott. Menedzsere, Al Rose még egyáltalán nem erre a szörnyűségre gondolt, amikor azt mondta róla: „A legfélelmetesebb kegyetlenségre képes, különösen a nőkkel szemben.”)
Barber akkor porolta le Bechet fülbemászó szerzeményét, amikor azt lehetett hinni: a tradicionális számoknak bealkonyult. Vegyük csak 1959-et: Elvis akkor hódított Amerikában az A Big a Hunk o' Love-val, Nagy-Britanniában pedig a One Nighttal vagy az A Fool Such As I-jal. Cliff Richard abban az évben jött elő a Living Doll-lal, Fats Domino az I Want to Walk You Home-mal, Lloyd Price a Stagger Lee-vel, Bobby Darin a Dream Loverrel vagy Johnny Horton azzal a The Battle of New Orleans-szal, amelyet Mexico címmel vitt sikerre 1972-ben a hamburgi Les Humphries Singers.
A hagyományos tánczenét a fiatalok körében elsöpörte a rock and roll, az instrumentális számoknak meg végképp nem volt divatjuk. Ám a Petite Fleur ötvenkilencben huszonnégy hetet – csaknem fél évet – töltött a brit slágerlistán. A tengerentúlon is felnyomult az élmezőnybe: „itt” a legjobb helyezése a harmadik, „ott” a negyedik volt. Nem csoda: amint a nóta elején felcsendült a jellegzetes esz és d hang, még azok is a szám hatása alá kerültek – bevallva-bevallatlanul –, akik ki nem állhatták a kottatartós, mellényes, csokornyakkendős zenekarokat. A brit adaptáció nyomán a Kis virág a kihagyhatatlan sztenderdek közé került, s egymás után dolgozta fel azt Bechet párizsi kollégája, Claude Luter, továbbá Billy Vaughn, James Last, Acker Bilk, Michel Legrand. Henri Salvador és Petula Clark el is énekelte a dalt, méghozzá két különböző francia szöveggel. A Francia Guyana-i előadó már a Barber-feldolgozás esztendejében megpróbálkozott a szöveges változattal, míg az angol énekesnő három évvel később, 1962-ben tűzte műsorára az eredetileg fúvós hangszerre komponált nótát.
A fúvóst azért hangsúlyozom, mert idehaza a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vonós tánczenekarával vették négyszámos kislemezre a Petite Fleurt 1961-ben. A korongot Németh Lehel közreműködésével rögzítették, ami nem csoda, mert az idő tájt záporoztak a Németh-felvételek, egyebek közt a Melodie d'amour, amelyet Henri Salvador dolgozott fel 1949-ben, Maladie d'amour címmel, mielőtt az angol nyelvű változatok – az Ames Brothersé vagy Edmundo Ros zenekaráé – napvilágot láttak volna. A kislemez másik három kompozíciója a Nekem a Balaton a Riviéra, a Lehet, hogy szép nem vagyok, valamint az Egyedül a tóparton („Reszket a hold a tó vizén”) volt. Az utóbbit az a Zsoldos Imre és zenekara kísérte, akinek születése századik évfordulóját a napokban kulturális fesztivál keretében is ünnepelték, bár a hivatalos beharangozókban nem sikerült helyesen leírni a fellépők egyike, az alig több mint öt évtizede a színpadon lévő Voith Ági művésznő nevét.
Kárpótlásul talán majd visznek neki egy kis virágot. (Szép Szó)