Papp Sándor Zsigmond: Történelmi lecke a jégen

A sport néha csodákra képes. Például egy hokimeccs kapcsán sikerült megértetnem egy tízévessel Trianon összes következményét, és mindezt úgy, hogy nem öntött el minket a búskomorság vagy a „nem, nem soha” parttalan dühe. Duskáék egyébként a bécsi Bunte Schuléban már belekóstoltak a történelembe, de még jobbára az államalapításnál tartanak, Lehel kürtjénél és a honfoglalásnál, de már szó esett Dugovics Tituszról is. Vagyis a dicsőségesebb, mesékbe illő koroknál, amikor még alig esik szó húsba vágó traumákról, generációk életét meghatározó kataklizmákról. Nem is akartam őt kirángatni ebből. Én is addig rajongtam a töriért, amíg rá nem jöttem, hogy a jelenkor bűnei a múltban gyökereznek, vagyis csupa emberi gyarlóság tehet arról, hogy az otthon és a haza nem fedi egymást az életemben. És a történelem azt is megválaszolta, hogy miért áll fegyveres kiskatona a határhoz felé vezető úton, amerre halászni jártunk az apámmal. Addig elvarázsolt az egyiptomiak találékonysága, a föníciaiak hajós kalandjai, drukkoltam a jobbágyoknak a hűbérurakkal szemben. De aztán a mese egyre közelebb jött hozzám, és kiderült, nem csak mese, soha nem is volt az, a dicső tettek mellett ott a vér és a könnyek története is, a soha el nem tűnő hétköznapi gonoszság megannyi reinkarnációja.