Zámbó Tamás: Istenem, hazudok!
Anita szeme kérdőn villan rám, amint a nő az ötévesforma kisfiú kezét fogva belép a liftbe. Finom fejbiccentéssel jelzem, hogy igen, ők… Anita sziasztokkal köszön oda, hisz nagyjából egyidősek lehetnek a divatosan öltözött, barna hajú nővel, a gyereke meg a mi Vivinkkel, én egy kézcsókomat érzek illendőnek. Kérdezem, hogy a mínusz egy jó-e, nem néz ránk, lesütött szemmel mondja, eggyel lejjebb. Ezt, gondolom, köszönésnek is szánta, mert utána a kisfiú dzsekijén kezdi el igazgatni a kapucnit.
Vivi megnyomja azt a gombot is... Читать дальше...