Így éltünk mi - karácsony

„A világ, amit teremtettünk, a gondolkodásunk eredménye; nem lehet megváltoztatni gondolkodásunk megváltoztatása nélkül.” (Albert Einstein)

A csöndből kipergő múlt mint a hópihe lágyan, méltóságteljesen hullt alá, hogy piros, kék, lila, zöld és sárga szikrákat lobbantson a téli alkonyatban. Ahány szín, annyi emlék. Az asszony nézte, nézte a felvillanó színeket, aztán hirtelen a papírra vetette: "Tisztelt Bíróság, Tisztelt Élet úr! Hiteles tanút keresett karácsonyra, jelentkezem. Emléktárat készítettem az eltelt majd’ hetven év általam megélt pillanataiból, ezt ajánlom fel önnek! Jobb, mint egy időgép, még akkor is, ha a lelkembe vésődött pillanatok már sokszor átszűrődtek az emlékezetemen, mert mindaz, amit elmondok, velem történt meg. Nálam hitelesebbet nem talál! " Várt egy kicsit, de válasz nem érkezett. Aztán hirtelen egy zöld szikra lobbant fel, hogy sokáig, nagyon sokáig ne is aludjon ki. Az asszony szerint ez csak egyet jelenthet, Élet úr kíváncsiságát felkeltették megélt karácsonyai. S már rótta is a papírra: „Az első karácsony, amire hároméves koromból emlékszem hatalmas sírással kezdődött. Illetve, dehogy, hiszen már napokkal előtte diót pucoltunk, mákot daráltunk, hogy bejgli sülhessen belőle, és a nagy lavórban, amiben fürdetni szoktak, átmenetileg egy ronda, nagy hal úszkált. A magam részéről a nagy sürgés-forgásban tekertem a mákdarálót (csak egy kicsit, hogy kipróbálhassam), törtem a diót (vagy inkább csak eszegettem a már megtisztított belet). Aztán amikor eljött a nagy nap, és a ronda hal is kikerült a konyhaasztalra, hogy a nagynéném egy kalapáccsal jól fejbe verje, engem is jól lecsutakolt a nagymamám, és felvehettem a szép ruhámat, (merthogy kettő volt, egy hétköznapi és egy ünnepi), leülhettem a konyha sarkába egy sámlira, nézni, hogyan is készül a rántott ponty krumplisalátával és a bejgli. Aztán sötétedésig, illetve addig, amíg apám meg nem érkezett, vártunk. Barna papírban valami nagy dobozt hozott a hóna alatt, és rejtélyes mosollyal a bajusza alatt eltűnt az egyik szobában. Azután a már sötét szobában megszólalt egy csengettyű; a nagynénémmel, a nagybátyámmal, az unokatestvéremmel és a nagymamámmal mi is mindannyian bevonultunk a konyhából, és én csak azt láttam, hogy a fekete sötétség mélyéből elindul felém valami nagy, ami villog és zúg és zörög, és csak jön, jön felém. Félelmemben visítani és ordítani kezdtem, amikor meghallottam apám hangját: - Hülye ez a gyerek. Most mit ordít?! - Hát fél, nem látod?! – válaszolta a nagyanyám, és fölkapott az ölébe. Akkor felkapcsolták a villanyt, és mindenki bizonygatni kezdte, hogy nem kell félni, mert ez csak egy játék trolibusz. Apám, aki asztalosként dolgozott, a műhelyben heteken át készítette nekem karácsonyra. Még a tetejét is le lehetett venni, apró kis padok voltak benne, egy laposelem hajtotta, és segített világítani két reflektorának. Mire a bejglievésre került a sor, megvigasztalódtam. A trolival azonban sem akkor, sem azután nem játszottam soha. A legközelebbi karácsony, amire emlékszem, öt évvel későbbi. Addigra már gyakorlott segítőként tényleg törtem a diót és daráltam a mákot. Néztem, ahogy a ronda halból rántott ponty lesz, és a nagynéném süti a bejgliket. Ahogy minden évben, akkor is lutri volt, hogy kellően szép lesz-e. Általában jól sikerült. Ám ebben az évben azt kérte a nagybátyám, hogy finom, édes legyen. A nagynéném szót is fogadott, jóval több cukrot tett bele, mint amennyi a receptben állt. Hát, édes lett, az biztos, viszont teljesen szét is repedt. Nagynéném könnyezve tette a karácsonyi asztalra. Az ajándékozásig vigasztaltuk, hogy ennél finomabbat még sohasem ettünk. Nekem pedig még édesebb lett a karácsony, mert apámtól és újdonsült mostohaanyámtól kaptam egy összecsukható, rózsaszín rózsákkal díszített esernyőt. Életem első ernyője volt, és arra gondoltam, most már én is a felnőttek közé tartozom általa. Tizenhat éves lehettem, már együtt vásároltunk be a nagynénémmel karácsonyra. Így fordulhatott elő, hogy elvetődtünk a budai Skála áruházba, ami az év tavaszán nyitott, óriási közérttel az aljában. Gondoltuk, ott mindent meg tudunk venni, amire szükségünk lehet. Toltuk a fémkosarat magunk előtt, próbáltunk a pultokhoz férkőzni, hogy levegyük, ami kell. Egyszer csak kinyílt a raktárajtó, és egy fiatal srác egy banánnal megrakott kocsit tolt ki rajta. Banán, nagy szó volt az akkoriban. Aki hozzájutott, boldog embernek érezte magát. Azok az emberek, akik meglátták, a polcok mellől mind felé szaladtak, hogy néhány darabot hazavihessenek trófeaként. Mi is elindultunk a fiatal srác felé, aki annyira megijedt a tömegtől, hogy elkezdte lekapkodni a gyümölcsöt a kocsijáról, és mind hátrébb dobálni, mint a labdát. Így kaptam el én is egy ötdarabos fürtöt, és boldogan tettem a kosárba. Nem tartott ki karácsonyig. Még aznap este megettük az összeset. Felnőttem. Tizenkilenc éves voltam, amikor a barátnőm úgy döntött, férjhez megy. Karácsonyi esküvőt tartottak, és a templomba engem is meghívtak. Nálunk otthon már elkészült a karácsonyi vacsora, feldíszítettük a fát, minden kész volt az ünnepre. Nagynéném úgy döntött, ő is eljön megnézni, hogyan is megy férjhez a barátnőm, csak még a bejglit kiveszi a sütőből. Csakhogy az alja megégett egy kicsit, és úgy gondolta van ideje levakarni róla az égett részt. Már indulnunk kellett volna, de ő még mindig szépítette, szépítgette, nehogy szó érje a ház elejét. Én szóltam neki, hogy elindulok. Azt mondta: - Én is jövök! Várj meg! – és azzal a feldíszített fenyő előtt felkapta a télikabátját. A lendülettől és a széltől az egész fa úgy ahogy volt, feldőlt, leesett a hokedliről, amin állt. Nem mentünk esküvőre, mentettük a menthetőt, söprögettük az összetört díszeket. Nem hiszem, hogy összefüggés lenne a kettő között, de a barátnőm azóta elvált a férjétől… Nekem meg véget ért a gyermekkorom. Férjhez mentem. Egy szoba-konyhás albérletben laktunk, amikor megérkezett a kisfiam. Az első karácsonyán alig volt féléves. A kis szobában csak egy szekrény volt, egy rekamié, az ő kiságya és egy járóka. Ezért úgy döntöttem, legyen neki meglepetés a karácsonyfa, amin színes égők égnek majd, letakarom a járókát, amíg elkészülünk a fa feldíszítésével. Ám ő olyan keserves sírásba kezdett, hogy rá kellett döbbennem, nagyon fél. Eszembe jutott a trolibusz, és már le is kaptam a járókáról a terítőt. Fölkaptam, vigasztaltam, amíg nevetni nem kezdett. Attól kezdve együtt díszítettük a fát. Tisztelt Élet úr! Már csak két karácsonyról szeretnék megemlékezni, ha lehet. A nagyobbik unokám, Peti hároméves lehetett, amikor először volt plafonig érő fájuk. Azt sebbel-lobbal feldíszítettük, a fa alá tettük az ajándékokat, és szóltunk, hogy jöjjön le az emeleten levő gyerekszobából. Ahogy meghallottuk, hogy kilépett az ajtón, mi, az összes nagypapa, nagymama és a szülők rázendítettünk a „Kiskarácsony, Nagykarácsony” dalra. Ő is énekelt a lépcsőn lefelé jövet, majd úgy a felénél megállt, és azt mondta: - Hát erről beszéltem! A másik emlékezetes karácsony főszereplője a középső unokám, Kata volt. Ebben a történetben a karácsony csak érintőlegesen játszotta a főszerepet. A bátyja már iskolába járt, és karácsony előtti nap azzal fogadta az oviból hazatérő kislányt, hogy nincs is Jézuska, nem is ő hozza az ajándékot! Kata nagyon gyakorlatias nőszemély volt már öt évesen is, azonnal az anyjához rohant, hogy megkérdezze, mi igaz ebből. A lányom úgy gondolta, nem kell tovább mesével etetni a gyereket, és bevallotta neki, hogy bizony, igaza volt Petinek, az ajándékot a szülőktől és a nagyszülőktől kapják a gyerekek. Kata hosszú, szúrós pillantással nézett az anyjára, majd dühösen odaszólt neki: - Akkor a húsvéti nyuszi sem igaz! – Azzal sarkon fordult, és halálosan megsértve fölrohant a szobájába. Karácsonyestig elő sem jött. Hát, Élet úr! Ennyit a karácsonyokról.” A nő felpillantott a papírról, tekintete a szomszéd ház egyik ablakára vetődött. Ott a színes, piros, zöld, sárga, kék karácsonyfaizzók koszorújában fehéren világítottak az adventi gyertyák. (Szép Szó)